Azt írtam egy korábbi dühös pillanatomban, hogy január elsejétől új életet kezdek, lefokoztatom magam, és diplomás (segéd)ápoló leszek.

Sikerült. Valóban új életet kezdek. No, nem teljesen úgy, ahogy elképzeltem.

A karácsonyfa alá kaptam egy ajándékot a munkahelyemtől, a kórháztól, ahol dolgozom. 

Nem a pulykapénzre és nem is a kozmetikai ajándékutalványra gondolok. Két év munkája, amit befektettem, most hozta meg a gyümölcsét.
A barátnőm és a húgom szinte kórusban szólított fel az ön-ünneplésre. Nyomatékosan felszólítottak arra, hogy álljak be a tükörbe, húzzam ki magam, nézzek mélyen annak a vörös nőszemélynek a szemébe, aki rám mosolyog és látványosan veregessem meg a vállát, mert igenis jár nekem egy kis dícséret.

Miért is?

Azért, mert önerőből lettem vezető? Azért mert, tanultam? Azért, mert három suli tananyagát ötvözöm? Azért, mert a szabadidőmben szakmai cikkeket írogatok?

Szerintük igen, de csak én tudom az igazságot.

Az öndícséret azért jár, mert minden akadályozó tényező ellenére sikerült életre keltenem egy mesét. A rút kiskacsa felröpült a tyúkudvarból.

És, miért tud szárnyalni? Mert süket.

Süket voltam a bántó, lekicsinylő, bátorságszipolyozó mondatokra.

• Teljesen h...e a szakmához!
• Csak akkor maradhatsz itt, ha nekem megfelelsz!
• Úgyse vesznek fel a főiskolára!
• Nem érdemled meg, hogy főiskolára járj!
• Nem kötelező itt dolgozni!
• Örülj, hogy felvettelek!
• Meghosszabbítalak még egy hónapra.
• Miért írtam 11 éjszakát erre a hónapra? Csak!

Nem baj, hogy nem értitek, amiről most írok. Hosszú és felesleges lenne elmesélnem a pályafutásomat, a hullámvölgyeket és-hegyeket.
 

Csupán két üzenete van ennek a bejegyzésnek:

1. Legyenek álmaid, törekedj arra, hogy fejlődj!

2. Ne hagyd magad eltántorítani a céljaidtól senki által!

A kijelentéseink bumerángként visszatérnek hozzánk.

Új életet kezdek, mondtam. Igen. Osztályvezető főnővér leszek.

Megünnepeltük a rút kiskacsa röptét, gyertyafénynél koccintottunk a barátnőmmel az egészségére.

ui.: Végre a saját ágyamban alhatok minden éjjel. :-)))

Nálunk, ebben az országban valami nem jól működik. Amióta a PÉNZ uralja a XXI. századi létet, a betegséget, az egészséget, a nővérképzés tragikussá vált. Felhígult a tananyag, lerövidült a képzés, a differenciálódás a képzésben óriási, a gyakorlatban alig észrevehető. 

Gondolok itt arra, hogy egy segédápolónak a mai kórházi gyakorlat és tapasztalat szerint (4 vagy 5 szinttel alacsonyabb iskolai végzettsége van, mint egy diplomás ápolónak) kényelmesebb időbeosztás íródik, mint egy főiskolás kollégájának.
Ez nem panasz, hanem tény. A segédápoló munkaideje hétfőtől, péntekig, héttől délután háromig szól. Ünnepnapjait és hétvégéit a családja körében tölti szemben a folyamatos műszak szerint (éjjel-nappal, látástól Mikulásig) dolgozó ápolókkal, akik naptár nélkül néha még a napszakot sem tudják, hisz' időérzékük és bioritmusuk teljes mértékben összezavarodott a kaotikus, ilyen-olyan műszakot előíró beosuztásuk miatt.

A fizetésről nem beszélünk, mert az egységesen megalázó. Ám kiváltságos helyzetbe kerül az (első látásra), aki kiemelkedik a "névtelenségből" , és főnővérré, "banyává" válik egy kórházban. Számára is megadatik (ugyanúgy, mint az osztályán dolgozó beosztottjának, a segédápolónak) a "rövid napozás". Tehát időbeosztás szempontjából egy szintre kerültek. 

Nézzünk egy kicsit a dolgok mögé.

Mit hoz a konyhára a főnővéri pozíció?

Elsősorban külön szoba, külön öltöző. Remek. Pipa.
Egész osztály leltár-felelőseként felel az osztály MINDENÉÉRT. Mi mindenért? A lepedőkért, az éjjeliszekrényekért, a gyógyszerekért, műszerekért. Sőt kulcsfelelőssé válik. Kb. 200-300 kulcsot őriz még az élete árán is. Igaz, hogy fogalma sincs némelyikről, hogy mit nyit, de őrzi. :-)  A mindenbe benne van a minden. Ától-cettig szakmailag, erkölcsileg, pénzügyileg, testileg, lelkileg. 

És, most jön a lényeg. Azért tanult 8 évet az emberi test működéséről, rendellenességeiről, hogy nemes megbízatást vállaljon magára, azaz rendben menjenek a dolgok az irányítása/vezetése alatt lévő osztályon.

De, (itt jön a feketeleves) ebben benne van ám az is, hogy legyen WC-papír a klotyóban , nyomtatópapír a nyomtatóban, fertőtlenítő a tartóban, fecskendő a fiókban, ész a koponyákban, mosoly az arcokon, elhivatottság a lelkekben, elegendő szék a nővérszobában, lepedő a beteg alatt, és élvédő a kórterem falán a hajlásszögben, ha már pénz nincs elég a pénztárcákban.

Főnök, így elvárja a maximumot, de jó szón kívül mást nem osztogat.

Szöges ellentétben áll az elmélet és a gyakorlat. Elméletben jól képzett eü. szakember, gyakorlatban lelki szemetesláda, gór- és szócső, villámhárító, leteremtő, helyreigazító, és ki tudja hány hálátlan szerepet  felvállaló valamivé válik az osztályvezető főnővér eltávolodva a szakmától, a betegtől, attól, amit megtanult, tud és szeret(ett). 

De, hát csak így tudta elérni diplomás ápolóként, hogy a saját ágyában aludjon esténként.

A másik vesszőparipám a képzés. 20-25 éve - amikor még megtanították a nővérnek a szakmát - evidens volt egy szakembernek, hogy mit miért csinál. Mert értette a hátteret, az okokat, felismerte az összefüggéseket.

Mert, igenis egy nővér, egy ápoló egészségügyi szakember.

Volt. És, miért csak volt? Mert régen a képzés még ért valamit. (Szegény!) Gyöngyi Mama (nagyon szerettem), az ápolástan tanárnőnk , még megtanította nekünk, hogy mi fán terem a nővér és a szakma, az ÁPOLÁS. Rég nyugdíjas már, és biztos vagyok benne, hogy örül. Örül, hogy nem kell asszisztálnia a mai modern kor szétzilált eü. képzési rendszeréhez. 

Örül, hogy otthon lehet, és locsolgathatja a virágait, és horgolhatja a teás kannája alá a kis csipketerítőt. Örül, hogy, amikor beteg lett, és az onkológiára került, régi tanítványa (osztálytársunk) ápolta, mert az ő tanítványa bizony még megtanulta a leckét. Megtanulta az anatómiát, az élettant, a kórélettant, a belgyógyászatot, szülészetet, és sorolhatnám még tovább a megszámlálhatatlan tantárgyat. 

A gyakorlati képzésünk kiváló volt, átgondolt, jól felépített és részletes, az elméleti tudásunk pedig szuper. Az első évben szinte csak ágyazni és tejbegrízt (csecsemőápolás) főzni tanultunk. Kicsi túlzással. :-) Második évben - emlékszem - a decubitus fokozatait nyüstöltük, meg talán az injekciózást, rojtosra fertőtlenítettük a kezünket a hypóval, a sterilizálás fázisaival kínoztak bennünket, majd, végre valamikor kimentünk, és megnézhettük az igazi, élő, lélegző BETEGET. 

Most pedig, ebben a felgyorsult világban, felgyorsult a képzés üteme is.
PÁR SZÁZEZER Ft BEFIZETÉSE UTÁN 16 (!!!) HÓNAP ALATT A NULLÁRÓL (mezei érettségi után, ami egyenlő matekpélda, angolfakt, képzőművészet, és informatika dupla óraszámban, emelt szintű tesiórák) (KI)KÉPZETT ÁPOLÓVÁ LESZ AZ, AKI KIFIZETTE A KÉPZÉS ÁRÁT, ÉS LETETTE A VIZSGÁIT.

Kérdezem én, tényleg annyira felgyorsult a világ, oly' mértékben fejlődött a tanulási és tanítási képesség, hogy picit több, mint egy év alatt eü. szakembereket lehet képezni, aki majd ott áll az akut, eszméletlen beteg felett, és felismeri/dönt/megteszi, amit kell önállóan az adott stresszes pillanatban? 

El vagyok keseredve, és értem már a "békebeli időkben" képződött vén róka kolléganőimet, akik grimasszal az arcukon fogadták a pecsét sem száradt meg a diplomáján nővéreket. Mert ők is áldozatul estek ám ennek a csodálatosan megreformált képzési rendszerünknek. 4 év alatt (gimnáziumi érettségi után) szinte nulla, azaz 0 gyakorlati képzéssel megjelentek illatos, frissen vasalt ruhájukban, üdén hamvas bőrükkel az Osztályon (nagybetűs, mert ott aztán zajlik az élet, nem úgy mint ahogy a Barátok közt-ben mutatják), és nem tudták beadni az inzulint, és nem tudtak szondát dugni egy vért hányó betegnek, és nem találták a sok luk között a beteg asszony testén a katéter helyét.

Hát itt tartunk. 

Javaslom tehát, hogy vigyázzunk magunkra, az egészségünkre, a testi épségünkre, szedjük a vitaminjainkat, legyünk fittek, üdék! Más választásunk nem maradt. Más választást nem hagytak számunkra. A jól képzett korosztály lassan nyugdíjba vonul, és nem biztos, hogy találunk valódi, békebeli, hamisítatlan eü. szakembert.

Ha előre sejtem, hogy én leszek a wc-papír-felelős, a kulcsnok, a havi gyógyszerkeretet ellenőrző és betartó, "legyen nővérhívó minden betegágynál!", "miért nem vízhatlan széken ülve zuhanyzott a beteg?" "miért száraz a virágok levelének a vége a folyosón?", "megint nem szignálta az orvos a lázlapot, valamint "fáznak a betegek a kettes kórteremben" problémák egyedüli orvoslója, akkor nem az eü. főiskolára jelentkezem anno, hanem valami kommunikációs suliba. 

Vagy még jobbat tudok, sehová. Mert, valljuk be, azért luxus 9 év eü. iskolapadban eltöltött év a fent felsorolt feladatok megoldásához. 

Ja, és ráadásul én piszkálok orvosi egyetemen (summa cum laude) végzett doktorokat (akiket tisztelek, becsülök), hogy a nagyvizit kezdete, ha fél tizenegy, az 10.30-at jelent európai idő szerint. Miért nekem jutott az a hálátlan feladat, hogy szólongassam őket, hisz' rangban, tudásban felettem állnak?

Csak nálunk, magyaroknál működik ilyen torz módon az egészségügy, a betegellátás? 

Az kerül legtávolabb a betegtől, akinek a legmagasabb a képesítése? Jól megjutalmazzuk. Jó sokat tanultál, tudsz rengeteg dolgot az emberi test normális és abnormális működéséről, vannak készségeid, de adminisztrálj, és irányítsd a többi náladnál alacsonyabb végzettségű egyedet. 

Nálunk nyugatabbra is így működik a rendszer? Mi értettünk valamit félre?

Egyetlen megoldást látok a problémára: közelebb kerülni a beteghez, akit feladatom szakszerűen szolgálni.

Kedves barátnőm felhívta a figyelmemet arra, hogy pozitív élményekről, gyógyulásról is számoljak be.  Nehéz feladat. Sok nyomorúságot látunk, hozzászokunk a szenvedéshez, a fülünk a jajgatáshoz, kiabáláshoz.

Történt azonban tegnap valami, ami igen pozitív. Adott egy fiú. Hívjuk mondjuk Gerinek. Széles vállú, jó kiállású, tüsi hajú, nyílt csillagszemű, 26 éves. Betegszállító. 

Társaitól eltérő módon nem iszik alkoholt, nyugodt, derűs, vidám alaptermészetű. 

Tegnap az egyik súlyos ideggyógyászati betegünket akarta orvosi utasításra átszállítani az intenzív osztályra. Az ő feladata a betegek szakszerű (fizikai erőt megkívánó és feltételező) szállítása. Semmi egyéb.

Ennek dacára felfedezte, hogy az idős bácsi életveszélyben van. Kipattant a folyosóra, elkiabálta magát: ORVOST AZONNAL A HATOSBA!!!

Majd "ráugrott" a beteg mellkasára, szabályosan, tankönyvi módon szívkompressziót végzett egyedül, orvos, nővér és intenzív segítség nélkül. 

25 percen át, megállás nélkül, fáradhatatlanul nyomta a mellkasát az öregnek. Nem tudtuk leváltani, mert nem hagyta. Az intenzív orvos, az asszisztens, a mi orvosunk se tudta rábírni arra, hogy pihenjen. Küzdött, és küzdött. Egy életért.

Mindhiába.

Gergőt eddig is szerettem, mint embert, most már tisztelem is. Hiába szerepel a kitűzőjén a  neve alatt az a szó, hogy BETEGSZÁLLÍTÓ, tudom, hogy ő több ennél. Törekedni fogok arra, hogy a tudása mellé szerezze meg a végzettséget igazoló papírokat, és dolgozzon nálunk. Az esze, a hozzáállása és a lélekjelenléte jó szakemberré teszi.

Ja, amíg el nem felejtem, ha, engem valaha  újra kellene éleszteni, csak őrá, Csillagszemű Gergőre  bízzatok!!!!

Béremelést ígértek, fizetéscsökkenés lett belőle. Engem konkrétan nem nagyon érdekel, hogy az adójóváírás, az infláció, a GDP, a bérkompenzáció vagy netán a kőolaj világpiaci ára az, ami belerondított a végösszegbe. 

Engem - szakkifejezéssel élve - a reálérték, azaz, mit kapok érte a boltban kérdésköre érdekel. 

Azt már nem firtatom, hogy se Szép kártyával se Szép kártya nélkül nem szépülünk, azt is megszoktam, hogy szigorúan 12 hónapból áll egy naptári év, nincsen becsúszó 13. havi boríték, saját ruhában dolgoztam évekig egy (nem nevezem nevén) Pest megyei kórházban. Ott még öltözőszekrény se jutott, ami annyira nem zavart, megoldottam.
Az viszont zavart, hogy aktív sebészeti osztályon fonendoszkóp nélkül kell diasztolés értéket "hazudnom", 3 db kínai leltári hőmérővel hőt mérnem egy 40 ágyas osztályon és kölcsönbe kaptuk a másik osztályról a vércukormérőt. 

Egy idő után felül tud emelkedni az ember az "apróságokon". 

Nem csinálunk a bolhából elefántot. Bár az afrikai elefánt (ő a nagyobb) kategóriájába tartozó behemót állatnak tartom az egészségügyi bürokráciát. Nem értem a problémát, pedig (bocsánat előre!) nem vagyok szőke, csupán nő.

Adott a feladat, mondjuk, szereltessünk fel a falra 6 db betegészlelő monitort. Csak ennyi? - kérdezem én. Megoldom.

Szervezőkészségem kitűnő, beszélőkém még jobb, kitartásom se kutya, toleranciaszintem csupán telihold idején csappan, humorérzékem sem hagy cserben. Mi lehet a gond. Ezt a feladatot megesszük reggelire.

Aha. 

Kiindulási helyzet: adott 6 darab monitor az összes észlelő kütyüjével. Hely kiválasztva, fal szintén adott, még el is bírja, beteg fekszik az ágyban, a nővér tekergetné a gombokat, de... 

Szükségeltetik 6 darab konzol. Mégis itt kezdődik a probléma, pedig, én, (hasonló családi projekteken edződött és felvértezett) nőként pofonegyszerűnek látom a feladatot. Nehezebb házi feladatokat is túléltem hajjal a fejemen, mint például, bontsuk szét a lépcsőházat, miközben az emeleten alszunk, locsoljuk a virágokat, és létrán járunk be az ablakon.

No, de egy óriási dologról megfeledkeztem, ami egy egyszerű háztartásban szerencsére nincsen (csupán a férj és feleség csörtézik egymással), ám az ÚR egy monstrum kórházban, a BÜROKRÁCIA.

Egy mese az egész. Hüvelykujjam megigényli, (ez lennék én, mint osztályvezető ápoló), mutatóujjam felméri (műszaki osztály), középső ujjam megrendeli és beszerzi (logisztika), gyűrűsujjam jóváhagyja (gazdasági igazgatóság), a kisujjam felszereli (műszerészek). 

Elsőre nem is látszik bonyolultnak, összetettnek és hosszadalmasnak a folyamat. De, csak első ránézésre. Az elődeim, - jó néhány főnővér - bicskája mégis beletört a konzolokba.

Hogy miért? Ki tudja. Ahogy mesélik, volt, amikor a műszak felmérte, de nem volt rá keret, volt, hogy a minőség nem tetszett az osztályvezetőnek, volt, hogy a befújó festék fogyott ki, volt, hogy nem találtak tiplit, volt, hogy nem érkezett munkalap, volt, hogy nem volt semmi, csak a nyári szabadságolás időszaka. 

Cél-, és eredményorientált emberként megígérem, emberi léptékekben mérhető határidőt rendelek a KONZOL-PROJEKTHEZ, és rendszeresen beszámolok a fejleményekről. 

A holnapi napra első napirendi pontom a kockás füzetemben pirossal:
frissen vasaltan, hófehérben, szolid sminkkel az orcámon, vörös hajamat szépen megigazítva, némi parfümmel illatosítva, természetesen időpont egyeztetés után felderítem (két napi hidegélelemmel, bundában, és hótaposóban) - ismerd meg a munkahelyedet télen, mínusz 10 fokban címmel a kórház udvarát. 

Megkeresem a logisztikai osztály vezetőjét, rávillantom legszebb mosolyomat, elvégre nem élhetünk konzol nélkül. Szorítsatok. Kell nekem a beteg észlelő monitor. Nem a szobámban, hanem a lélegző betegen az ágyban.

Ez a cikkem 2011. júliusában a "Ne várjunk tétlenül a májrákra!" címmel meghirdetett országos sajtópályázatra íródott. A cikk az Esti Hírlapban jelent meg.

a májrákba évente Ezer magyar hal bele, a tíz éves túlélés örömünnep

Végzetes támadás 

Testközelből láthattam a rettegett kórt, a májrákot, miközben Dr. Bursics Attila operált. Öt órán keresztül küzdött betege tumor-mentességéért. A fővárosi Uzsoki utcai Kórház sebészeti osztályán aktív „májmentő” munka folyik. Jakab Ferenc májspecialista szerint a májrák ellen védekezni csak és kizárólag megelőzéssel és felvilágosítással lehet. Májrákos betegekkel - főként betegségük kialakulásáról - beszélgettem. 

Csend, finom precíz mozdulatok, összehangolt team-munka és a döntés feszültsége veszi körül a 69 éves Sárközinét a nyolcas műtőben egy szerdai reggelen. Hét percet vesz igénybe a has szakszerű felnyitása, láthatóvá válik a rákos máj.

– Nézze, - magyaráz Dr. Bursics Attila sebész – ez a rákköldök - mutat az egyik szürkésfehér elváltozásra, melynek közepe, akár a köldökünk középen behúzódik.

- Ránézésre van különbség az elsődleges daganat és az áttét között? – érdeklődöm.

- Küllemre semmi. - Sokáig hallgatunk. Figyelek, nem akarom zavarni.

- Elég szomorú a helyzet. Nem biztos, hogy hosszú műtét várható – állapítja meg az operáló orvos, a sebészeti osztály új vezetője.

- Lehet, hogy nem tudok segíteni. Áttapintom újra. – steril kesztyűs kezei egyszeriben eltűnnek a beteg erős fémkampókkal szétfeszített testében. Sokáig vizsgálódik.

 - Anesztézia, hogy van a betegünk? – a doktornő jelenti, hogy a beteg stabil, keringése kielégítő, kibírja a több órás műtétet.

- Nem szabványos műtétet tervezek. Meghagyok 2,5 szegmentumot, akkor ez a nő tumor-mentessé válik. Így van csak esélye az életre.

Sárköziné májának csupán 25 százaléka maradt meg. Májunk 75 %-a eltávolítható - sebészi tapasztalat szerint -, de csak abban az esetben, ha a maradék teljesen ép, az erek és az epeutak is kifogástalan állapotúak - tudom meg.  

 Ami kikerült…

…és ami megmaradt. 

A magyar sebészi gyakorlat szerint – meséli Jakab professzor – a májáttét (más szervből, túlnyomórészt a vastagbélből, végbélből kiinduló) tízszer gyakrabban fordul elő, mint az elsődleges májsejt rák, a Hepatocellularis carcinoma (HCC).

Évente közel 1000 új primer májrákos beteg kerül felismerésre, ami azt jelenti, hogy minden tízezredik magyar lakos „friss” májrákos. Pontos országos nyilvántartás nincsen. 2008-ban az eski.hu adatai szerint ez az érték 2660.

Érdemes orvoshoz fordulnia, ha...
Volt már sárgasága. Szokott puffadni a hasa. Jobb bordaíve alatt érzékeny. A vérében a májenzimek értéke magasabb a normálisnál. 1993 előtt kapott vért, vagy volt nagy műtéte, esetleg szervátültetése. Intravénás kábítószer élvező. Tetováltatta magát. Testékszert visel. Diagnosztizáltak a családjában májbetegséget. Vegyszerekkel, mérgekkel dolgozik. A családorvosa érdeklődik alkoholfogyasztási szokásairól. Napi rendszerességgel fogyaszt alkoholt. Cukorbeteg. Az EGÉSZSÉGÜGYBEN dolgozik. Nem adhat vért. Művesekezelésre szorul.

Ha már néhány jellemző igaz Önre, akkor a májrák-rizikócsoport tagja. Haladéktalanul forduljon orvoshoz! 

Megelőzés mindenekfelett!
A Hepatitis C vírussal fertőzött betegek nem viselnek bilétát a nyakukban, ahogy Dr. Jakab fogalmaz. Országos nyilvántartás nincsen. Egészséges immunitású ember némi védettséget élvez.
Legfőképpen a higiénés szabályok betartását javaslom. Az egészségügyi szakszemélyzetnek szórnia kell maga körül a tudást. A tanítás, a betegvezetés, a felvilágosítás elengedhetetlen. A tévhitek eloszlatása is igen fontos feladatunk. Ilyen tévhit, hogy a máj regenerálódik. A beteg máj kórosan regenerálódik. Másik óriási tévhit, hogy léteznek májvédő teák, amelyek minden májbetegséget képesek megelőzni. A megelőzésnek három szintjét különíthetjük el.

Elsődleges prevención értjük a vírusfertőzés megakadályozását.

Az Egészségügyi Világszervezet egyik szlogenje: Ne nyúljunk a szánkba! A kéz ugyanis számos fertőzés forrása. A kézmosás fontosságát már a pici gyerekeknek érdemes megtanítani, a fertőtlenítő kézmosás történetét pedig minden magyar ismeri, és büszke Semmelweisre. A nyugati közösségi magatartás fejlettebb, mint a mi nemzeti kultúránk. Ilyen alapvető dolgokkal, hogy ne köpködjünk, zuhanyozzunk a fürdőmedence használata előtt, töröljük le a bevásárlókocsik fogantyúját, mossunk gondosan kezet WC használat után, vágjuk rövidre a körmeinket… - Ugye Önnek nincs műkörme? - néz a kezemre a professzor, majd elégedetten folytatja. -  … megelőzhetnénk jó néhány betegséget.

A másodlagos megelőzésről beszélünk, amikor a daganat kezdeti stádiumban van. Ilyenkor a beteget kezeljük, és megakadályozzuk, hogy másokat megfertőzzön.

A harmadlagos megelőzés során eltávolítjuk a rákos májrészleteket, és nyomon követjük a beteget. 3-6 havonta visszarendeljük labor-, és ultrahang vizsgálatra.

Néhány sors

Rita elhanyagolt küllemű, fésületlen, sovány testalkatú. Bal lába aránytalanul vastag. Járni képtelen. Mindössze 46 éves. A kórteremben beszélgetek vele. Fél. Combartériái és a nyirokkeringése teljesen tönkrement. Évek óta leszokott a heroinról, már nem szúrja magát, elvonási tünetei enyhítésére napi hat tabletta drogpótlót szed. Holnap combtőben amputálják a lábát.  Az osztályos nővér három kémcső vért vett tőle. Gumikesztyű nélkül. A főnővér veszi észre Rita vaskos dokumentációjában a 34-es betűmérettel nyomtatott figyelmeztető szöveget: Hepatitis C pozitív.

Fertőző májgyulladása van a betegnek. Leginkább a vérével képes megfertőzni másokat. Sajnos, ez a történet nem egyedi eset, tudom meg a nappali szolgálatot teljesítő Éva nővértől.  

Csomné évtizedek óta foglalkozik szőlővel, rendszeresen permetezi azt. Gyengesége, fáradékonysága miatt kereste fel orvosát. Laborértékei magasak voltak. Tavaly nyáron májának 10 %-át távolították el májsejt rák miatt. Azóta negyedévente jár kontrollvizsgálatokra. Egyelőre tünetmentes.

M. Gy-né a nem operálható betegek számát növeli. Semmilyen panasza nem volt. Munkahelyén szerveztek éves szűrővizsgálatot, „véletlenül”, hasi UH vizsgálat során derült ki a végstádiumú baj. A májában lévő rákos folyamat szétszórt, sebészileg eltávolíthatatlan. Szomorúan meséli, hogy tizenegy hónapot jósoltak neki a sebészeten a pontos diagnózis felállításakor, ami júliusban telik le. Két hete, az aktuális kontrollvizsgálaton tudatták vele, hogy a daganatnövekedés üteme rohamosan felgyorsult.

K. S-né (59 éves) székletében vért találtak, Cz. S. (53 éves férfi) a magasabb vércukorszint indította el a lavinát. Mindketten rendszeresen, évente jártak vérvételre, kivizsgálásra. Diagnózisuk: májsejt rák.

B. Imre 53 éves krónikus alkoholista, cukorbeteg, kórtörténetében számos műtét, hasnyálmirigy-, és tüdőgyulladás is szerepel. Hepatitis C fertőzött. 5x5x4 cm-es rosszindulatú májtumor műtéti eltávolítására került sor, majd a műtétet követő ötödik napon vércukor értékei felszöktek, a vizelet kiválasztás kórosan csökkent, bélműködése szinte leállt. A májcirózis tünetei eluralkodtak rajta. Aluszékonnyá, ébreszthetetlenné vált. Állapota folyamatosan hanyatlott, majd hajnalban meghalt – olvasom a zárójelentésében.

H-né (nem engedi még a monogramját sem használni, mert még a szomszédai sem tudják, hogy beteg) férje elvesztése után nőgyógyászati műtéten esett át. Kávézgatás közben viccesen meséli, hogy 1,5 kg női szervet távolítottak el belőle, majd tavaly nyáron a legnagyobb kánikula idején operálták 4,4 cm átmérőjű petefészek eredetű májáttét miatt. A sikeres műtétnek, erős hitének, pozitív lelki beállítottságának és öt unokájának köszönheti gyors felépülését - vallja. 

Palásti Pálné lakásában nem hordja a parókát. Nagyon meleg – mosolyog rám. Túravezető vagyok, és „csak” azt vettem észre magamon, hogy nehezebben tudok felmászni olyan emelkedőkre, ami eddig játszi könnyedséggel sikerült. – idézi fel a tavalyi szezont. Cukorbeteg vagyok. Járok ellenőrzésre, karbantartom magam. Az UH vizsgálat 12x10 cm-es elváltozást mutatott a májamban. Álltam, mint szamár a hegyen. – néz a semmibe, látszik rajta, hogy felidézi az érzést. Hallgatok. Nagy sokára folytatja. Újra itt van velem a saját nappalijában. - Mire a műtéti kivizsgálás végére értem, már 16 centisre nőtt a daganat. A professzor úr kertelés nélkül megmondta nekem, hogy ott maradhatok, műtét nélkül pedig kettő hónapom van hátra. Az unokáim és a gyerekeim jutottak az eszembe. Élni akartam. Az operáció után 9 napig feküdtem az intenzíven. Ennek közel egy éve.

Esélyek

A gyógyulás fokmérője az években mérhető túlélés. Az operálható esetek (mert ugye van olyan beteg, akit nem lehet, vagy szomorúan hangzik, de nem érdemes megműteni) 30-40 százalékánál 5 éves a túlélés, a tíz éves túlélés örömünnepnek számít, ahogy Jakab professzor fogalmaz. A tíz évnél hosszabb idő pedig igen ritka. És a „volt már ilyen?” kérdésemre válaszként leemel a könyvespolcáról egy akupunktúrás pontokat ábrázoló mellszobrot. A fehér szobrocska nyakában apró táblán olvasható: Szeretettel 12 éves túlélésem emlékére.
                                                                                              

  "A csudába az átkozott dokumentációval.  Csak az ne lenne. Inkább megszúrom, megetetem, sőt tisztába teszem százszor a beteget, csak az a vacak írás ne lenne. Megkeseríti az életemet!"

 Hányszor mondtuk és hallottuk már ezeket a mondatokat egy nővér szájából?
Sokszor, számtalanszor. 

Ehelyett, most, TAJ-szám, betegazonosító karszalag, etikett, ápolási dokumentáció, ápolási diagnózisok halmaza, terv, terv hátán, aláírás ide, oda, dosszié, dekulap, ilyen észlelő, olyan észlelő, a mumus trafós észlelő, értékleltár, számítógép, és programok. 

Kérdezem én ki bírja ezt, és mi értelme az egésznek?

Bírja és írja a nővér ÖNVÉDELEMBŐL.

Önvédelemből!? 

Igen, hogy gyakorolhassa a szakmáját, és ne kelljen a bírósági tárgyalás veszteseként, vádlottjaként, megcímkézett elítéltként a híd alatt aludnia. (szegény szerencsétlen vidékiek. még híd sincs!)

Micsoda?
Amióta "divatba jöttek" a betegjogi képviselők, a betegjogok, az egészségügyi perek, a kártérítés, és módosították a munka törvénykönyvét, jó, ha megszeretjük, és keblünkre öleljük azt a fránya dokumentációt. 

Utálom! Elveszi az időt, de igeinis leírom, hogy megetettem háromszor, megitattam tieznkettőször, tisztába tettem kétszer, véres volt a széklete és XY orvost erről tájékozatattam. 

Macerás? 
Hát, hogyne lenne macerás egy tevékenység-orientált embernek az ücsörgés és firkálgatás. De megteszem, mert én akarom felnevelni a gyerekeimet, és nem kérek húslevest a hétvégi láthatásra a börtönben.

Kisarkítom? lehet.
Eltúlzom? Lehet.

De, én inkább leírok mindent, ami a rám bízott betegekkel történt az adott intervallumban, hogy megőrizzem a szakmám gyakorlásához a jogot, hogy "priusz-mentes" maradhassak és szívhassam friss tavaszi levegőt.

Gyáva lennék? Nem, nem hiszem. Inkább okos és alkalmazkodó.

Vajon milyen tulajdonságai vannak a "tökéletes" munkaerőnek, konkrétan egy egészségügyi szakdolgozónak?

Közelítsük meg a kérdést a történelem felől. 

Hippokratész így fogalmazza meg az ápolóra, az orvosra és magára a folyamatra vonatkozó szigorú elvárásait: 

"Bízd meg egyik tanítványodat, olyat, aki képes az instrukciókat nehézség nélkül végrehajtani, és képes a kezelést megfelelőképpen végezni. Válassz olyan valakit, aki már megkapta a bevezetést a szakma rejtelmeibe, hogy minden olyan dolgot el tudjon végezni, amire szükség van és hogy a kezelést, biztonsággal megtudja adni. Ő azért van ott, hogy megakadályozza, hogy olyan dolgok, melyek a vizitek között történnek, elsikkadjanak. Soha ne bízz meg laikust semmivel, mert ha balszerencsés dolog történik, a felelősség téged fog terhelni, de az eredmény dicsőséget fog neked szerezni."

(a kép forrása: www.mimicsoda.hu)

Mit jelent ez számunkra, akik oklevelünk kézhez vételekor Hippokratészi esküt tettünk?

Az orvos választja ki az ápolási tevékenységre alkalmas és hivatott tanítványt, aki az ápoló. Az orvos távollétében az ápoló maradéktalan, szakmailag megalapozott, precíz, pontos munkát végez. Az orvos munkájának eredményességét erősen befolyásolja az ápoló személyzet  qualitása, hozzáállása, becsületessége.

Haladjunk tovább a korban. A diakónusok idejében legfőbb kritériumként jelölték meg, és csak az lehetett ápoló, aki 60 év feletti és özvegy. 

Vajon miért döntöttek így? Ha végiggondoljuk egy nővér napját, időbeosztását, feladatait, akkor egyből megérjük, és világossá válik számunkra a válasz.

Az ápolás teljes elhivatottságot, testi-lelki-szellemi erőnlétet, maximális lojalitást, felkészültséget és még sorolhatnánk, hogy mi mindent igényel.

Nem csoda, hogy a kisgyermekes anyákat megviseli a három műszak, nem csoda, hogy nehezebb a betegre koncentrálni, ha otthon nincsenek rendben a dolgok. Nem csoda, hogy lelkiismeret furdalása van egy anyának, ha otthon hagyja a beteg gyermekét és az osztályon ápolja a rá bízott vadidegen beteg embereket. Nem csoda, hogy nehéz megállni, hogy a küszöbön hagyjuk a gondokat. 

Mennyivel "egyszerűbb" az élete egy özvegy, idős embernek. Ereje még van, a hormonjai szinte alszanak, magánélete sivár, szükségletei alacsony szintűek, képes a munkájára koncentrálni 100 százalékban, tehát szinte tökéletes munkaerő.

Ilyen hosszú bevezetés után jöjjön a magánvéleményem. Ami számomra ideálissá (tökéletes ember nem létezik) teszi a munkaerőt, az ápolót.

Becsületes. Pontos. A rá bízott titkokat, értékeket őrzi. Élete végéig tanul, képzi magát. Jól kommunikál. Ebben benne van a hallgatás és a meghallgatás gyakorlása is. Éles eszű, határozott, adekvátan cselekszik. Empatikus. Nevelő. Kedves, sokat mosolyog (belülről és őszintén). Bátorító. Meg tudja simogatni embertársát. Az undorát le tudja gyűrni.Nem akarja az igazát érvényesíteni a beteggel szemben. Precízen, tervezetten dolgozik és adminisztrál. A munkahelyi hierarchiát tiszteletben tartja. Türelmes és tapintatos.

(És, egy szót sem szóltam a szintén Hippokratész nevéhez fűződő személyiségtípusokról. lásd a http://novervagyok.blog.hu/2012/03/03/ver_epe_es_nyal.... bejegyzést.)

Dióhéjban, körülbelül ennyi. Nem tudom, hogy létezik-e ilyen ember, aki angyalnak született, és védőszentként funkcionál.

Én mégis vágyom a csodára, ha betegként fekszem majd valamikor egy ágyban. Szeretném, ha egy ilyen "angyali" teremtés 8mindegy, hogy férfi vagy nő) segítene nekem elviselni a fájdalmat, a félelmet, a kétségbeesést.
Mert bizony a betegeknek fáj maga a betegség, a rengeteg beavatkozás, nem félnek, hanem rettegnek, és igen kiszolgáltatott helyzetben találják magukat, amikor készül végleg összeomlani a testük, vele az életük.

(kép forrása: www.orszagalbum.hu)

A közalkalmazotti törvény egyik melléklete a sokat emlegetett, szidott és kiismerhetetlen bértábla. 

Többször rászántam már magam, hogy kiigazodjak rajta, megértsem, és értelmezzem, de a legnagyobb problémám mindig (ami bizonyára nem véletlen, hanem egy praktikus matematikai megoldás), hogy egyik alkalommal forintosítva, máskor pedig szorzószámokkal tüntetik fel az illetményünket. 

http://www.meszk.hu/index.php?content=498

Megígérem, egy esős, borongós, unalmas napon kiszámolom, visszaosztom, és összehasonlítom a régi és az új bértáblát. :-)

A tapasztalataimat számolás után megosztom veletek.

Megpróbálom összeszedni, hogy jelenleg milyen jellegű képzési formák léteznek hazánkban.

Régen, úgy 20-25 éve egyszerű volt a "képlet". Volt az érettségit nem, ám szakmát adó három éves szakiskola és a négy éves szakközépiskola. 

Aki ezt a blogbejegyzést hozzászólásával tudja támogatni, bátran tegye meg. Gondolok itt arra, hogy oszd meg velünk, ha más jellegű képzésben részesültél, és így váltál szakdolgozóvá.

hamarosan folytatom...

Ismerek egy beteg asszonyt, egy ősasszonyt, egy csöppnyi erős asszonyt. 

Véletlenül találkoztunk a piacon. Barátok lettünk. Lelki társak. Ő tudja, én látom, hogy súlyos beteg. 

Csontján a bőr lifeg. Mégis vásárol, főz, takarít. Erő felett dolgozik, gondoskodik a családjáról, mert a munka tartja életben. 

Rákos, ahogy a laikus mondja halkan, szégyenkezve. Élete hamarosan kihunyni készül. Nem tud tovább színlelni, hazudni magának. Ereje elkopik, mosolya eltűnt, fájdalom gyötri, szenved csendben éjjel és nappal. Szétrágja a testét a kór, a civilizáció átka, a modern kor pestise.
(kép: blog.bajla.hu)

No, nem azért, mert ragályos, hanem azért, mert szégyen tapad hozzá, és egy kérdés. Miért én? 

Miért büntet a jó isten? Miért büntet ezzel a betegséggel? Én miért nem tudok összeesni, egyszerűen elaludni, nekem miért mért ekkora elviselhetetlen szenvedést?

Ülök vele szemben és hallgatom.

Felteszi a kérdéseket. Nem nekem, nem az istennek, nem magának. Nem tudom, hogy kinek. Sír és fél. Össze van kavarodva. 

Mi lesz, ha újjászületek? 

Mi lesz velem, ha tényleg a poklok poklára kerülök?

Én választottam volna a szüleimet születés előtt?

Élet van a halál után, vagy halál van az élet után?  

Tényleg újra leszületek, ide a földre? 

Nem akarok megszületni, hiszen még meghalni sem tudok, csak szenvedek.

Hallgatom csöndben, és nem tudok segíteni. 

Egyedül születünk, és egyedül halunk meg.

Külföldön dolgozom. Nyelveket -nem egyet, nem kettőt - beszélek. Ezt a szüleimnek köszönhetem.

Mindig ápoló akartam lenni, pedig a barátaim között többen idiótának tartottak. Állították, hogy ragadnak rám az idegen nyelvek, és bolond vagyok, ha nem használom ki ezt a tehetséget.

Én, unszolásuk ellenére is a segítést választottam élethivatásul. Meg vagyok arról győződve, hogy a férfi is képes a gondoskodásra, betegellátásra.

Magyarországon alulfizetett voltam, külföldön kényelmesen (nem nagy lábon) megélek a fizetésemből.

Ha valahol nem éreztem jól magam, arrébb álltam. Ha keveset kaptam, kerestem jobban fizető munkahelyet. Ha nem tetszett a kolléganő, vagy kollektíva, szóltam. 

Hogy miért mondom el ezeket magamról? 

Mert rövid otthoni tartózkodásom alatt azt tapasztaltam, hogy a magyar emberek megváltoztak. 

Nem csak a munkatársaim, hanem úgy összességében. 

Morog a boltos, morcos a pénztáros, üldöz a rendőr, minden ok nélkül, kapkod a mozijegy értékesítő, panaszkodik a masszőr, durva a felszolgáló, az utcára köp és szid a hajléktalan, ha nem adsz pénzt. 

Akár hova nézek, fásult, életunt, mosoly nélküli arcokat látok.

Hová lettek a büszke, délceg magyarok?

Mind elment külföldre?

Hiszen én is elmentem, de nem azért, mert nem szeretem a hazámat, hanem, mert vonz az ismeretlen, az új.

Furcsa haza jönni, és megtapasztalni a változást.

Azért, mert ez a változás nem kedvező, hanem rossz.

Az egészségügyből nem sokat láttam, majd inkább beszámolok a külföldi, a nyugati helyzetről. Addig is tartsatok ki, kérjétek a Túlélő csomagomat, és fel a fejjel.

Géza

Hippokratész tudott valamit, mert igen okos emberként összességében, egészében, teljes egységében, azaz holisztikusan szemlélte a betegeit.

Megfigyelte, hosszasan tanulmányozta, a legapróbb részletekig kikérdezte, majd alaposan megvizsgálta betegeit.

Maradandó értékeket, és empirikus tanokat hagyott hátra, mint például a tipológiát, mely a négy fő személyiségtípust különíti és mutatja be. 

A négy fő testnedv (vér, sárga epe, fekete epe és a nyál) testben fellelhető mennyisége, azaz "uralma" alapján négy egymástól igen eltérő személyiségtípust azonosított be. Ezek a szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus.

 (kép forrása: stylemagazin.hu)

Hogy jön ez a téma ide? Hogyan kapcsolódik egy nővér életéhez az ősi görög tipológia?
Két okból:

1. Egy jó nővér felismeri (megfigyeléseinek köszönhetően) a beteg személyiségtípusát.
2. Tisztában van a saját maga, sőt főnökei, kollégái személyiségtípusával is.

Igen, és mire jó az nekem, ha tudom, hogy a beteg, a kettes hármas ágyon egy születetten testes, eleven, impulzív, konok, örökké indulatos heves ember? Állandóan "nyomogatja a gombjaimat", az őrületbe kerget, hogy beleszól a munkámba, megmondja, hogy mit, mikor és hogyan tegyek. Szinte parancsolgat. Pedig én aztán egy béketűrő, csöndes, nyugodt, kiegyensúlyozott ember lennék, ha ez a ... beteg békén hagyna.

A beteg egy úgynevezett vérmes szangvinikus/kolerikus "kevert" típus, a nővérke pedig egy szelíd lelkű melankolikus.

Ha a nővérke felismeri a beteg személyiségtípusát, és ismeri a sajátját, akkor nem borul ki, nem indul meg az "állóharc" kettejük között, nincs sírás-rívás, utálkozás, hanem tudja használni ezt a fontos plusz információt a betegéről a munkájában.

Nem akarom bonyolítani tovább a helyzetünket, csupán megemlítem, hogy létezik sok más tulajdonságunk alapján tipizáló iskola a Hippokratészi elméleten felül, amely tovább finomítja emberismeretünket.  

(ábra forrása :stressindex.arteries.hu)

Ajánlott irodalom, hogy el tudjuk viselni a kollégáinkat :-) 

Florence Littauer: Személyiségünk rejtett tartalékai - ha megértjük önmagunkat, megérthetünk másokat is

http://www.szemelyiseg-vezetes.hu/index.php/szemelyisegtipusok.html

Mi lesz velünk?

Azt ígérték, rendezik a béreket. megtették. Valóban rendezték. Csak az a baj, hogy lefelé.

A képzés minősége romlik, kusza, áttekinthetetlen, kiismerhetetlen labirintus ontja akár röpke 10 hónap alatt (!) a "jól képzett" egészségügyi szakembereket. 

A bértábla összecsúszott, a differenciálás sem szakmailag sem pénzügyileg nem látszik. Ugyanannyit keres egy pályakezdő tapasztalatlan, mint egy óriási rutinnal bíró munkatársa.

Fertőző váladékokkal, gyógyszerek sokaságával (ahány gyógyszercég, annyi "keresztnév", csak bírj kiigazodni közöttük), elkeseredett BETEG betegekkel, türelmetlen, fáradt hozzátartozókkal és kiégés határán vegetáló kollégákkal dolgozunk. 

Mi lesz velünk? Velünk, akik a piramis legalján éppen megszakadunk?

(Kép forrása: macskafaraok.freeblog.hu)

Ha nem lesz pénz, robbanni fog az egészségügyi bomba

Egyre nő a bérfeszültség az egészségügyben

Bérkatasztrófa az egészségügyben

NGM-rendelet: kétszeres bért kapnak a külföldi orvosok a magyarokhoz képest

Orbán Achilles-sarka, avagy a nyomor halálraítéltjei

Oltások, antibiotikumok és a Népesség-csökkentési

Program 

Jöhet a fizetős ellátás a kórházakban - kiszorulhatnak a szegényebbek

Olvashatjuk a szalagcímeket. Beköszöntött az igazi kapitalizmus, melynek egyetlen mérőeszköze, nem a pénz, hanem a TISZTA PROFIT, a zsákokban felhalmozható csengő arany, a Kajmán-szigeteki bankszámlán megjelenő hosszú digitális számsor.

(Zárójeles költői kérdés: mi a fészkes fenének ennyi pénz? Mi az a rettentő félelem, ami legyőzésére kell ez a tömérdek lóvé?)

Miért csodálkozunk ezek után, hogy külföldre csábítanak bennünket, egymás után alakulnak a közvetítő cégek. A jó szakember igenis kell. 

A napokban találkoztam egy 33 éves kolléganővel, aki 10 éve ment ki Spanyolországba egy idősek otthonába dolgozni a hazai fizetése tízszereséért. Azóta folyékonyan beszél spanyolul. Megtanították az öregek. Meséken, mondókákon nevelkedett. Azért jött haza, hogy megszerezze a hivatalos EU kártyáját, amivel az Európai unió bármely egészségügyi létesítményében szeretettel várják.

Elhagyta a hazáját? Igen. Elment messze, nyugatabbra.

A kiégés (burnout) szindrómát sajnos gyakran megfigyelhetjük fokozott fizikai/szellemi/lelki stresszhelyzetnek kitett eü. dolgozók körében.

Vegyük sorra a tüneteket, tartsunk őszinte önvizsgálatot.

• A testi-szellemi kimerültség oly' mérteket öltött, amit már egy kiadós délutáni alvással sem tudunk megszüntetni.
• A munkánkra jellemző a megfelelési kényszer. Háttérbe szorítjuk önös érdekeinket, így életmódunk önfeláldozóvá válik.
• Elhanyagoljuk lelki-fizikai szükségleteinket.
• Közömbösség, az empátiás készség tompulása, fásultság meghatározóvá válik.
• A türelmetlenségből fakadó intolerancia növekszik.
• Fokozott stresszérzékenység.
• Megszűnik a kapcsolat az "én" és a teste, belső világa között.
• Depresszió (ami természetesen nem egyenlő a pillanatnyi lehangoltsággal, rosszkedvvel), belső üresség érzése, reménytelenség.
• Alacsony önértékelés, a munkateljesítmény csökkenése.
• A személyek közötti kapcsolatokra a negativizmus, cinizmus, rosszindulatú kommunikációs stílus válik jellemzővé.
• Eluralkodhat a közöny, érzelemmentesség, visszahúzódás, fásultság vagy túlérzékenység, védekező viselkedés.
• A kiégés általánossá válik (magánéletben is).

Hány jellemző igaz rád? Számold össze!

Nézz tükörbe! hogy nézel ki? Tarts önvizsgálatot!

Most pedig gondoljuk végig közösen, hogy mi lehet az oka a kiégésnek!

Elismernek a munkád során? Meg szokott dícsérni a főnököd, hogy "ez most aztán tényleg nagyszerű volt!"? Most az anyagi elismerésről nem beszélünk, mert a pénzről már írtam számtalanszor. Tudjuk, hogy alacsony a jövedelmünk. Egyik "drága" hozzászóló, azt írta ezzel kapcsolatban, hogy már akkor is tudtuk, amikor nővérnek álltunk, hogy alacsony lesz a fizetésünk.

Engedtessék meg nekem egy rövid észrevétel ezzel a kívülálló beszólással kapcsolatban.

Nem, nem tudtam 14(!) évesen (igen, ekkor jelentkeztem eü. szakközépiskolába), hogy keveset fogok keresni, csak azt tudtam, hogy él egy dializált keresztanyám, aki szereti/tiszteli az ápolószemélyzetet, kívülről fújom a kémiát, jól ismerem a biológiát, és amióta az eszemet tudom, segítek másoknak, ha tudok.

Visszatérve a kiégés okaihoz, sajnos azt tapasztalom, hogy az erkölcsi elismerés is elmarad, bár "én fordítva ülök a lovon".

Vallom, ha kedves vagyok, kedves emberek vesznek körül, vallom, ha mosolygok előbb-utóbb visszamosolyognak rám, vallom, hogy megdicsérek másokat, engem is meg fognak dícsérni.

Jó, jó, de...

Nincs de, pusztán a kitartás hozza meg a gyümölcsét.

Elsődleges kiváltó oknak a túlságosan hosszú munkaidőt, a (bio)ritmustalanságot, és az éjszakai munkavégzést tartom, bár azt vettem észre (közvéleményt kutattam a FB csoportunkban, megkérdeztem a virtuális Nővérszoba tagjait), hogy melyik zaklatja fel őket jobban, a 3 műszak, vagy az alacsony fizetés.

100 %-ban a fizetés borzolja az idegeiket, pedig tudjuk nagyon jól, hogy a rákra erősen hajlamosít a rendszeresen éjszaka végzett munka, ami extra igénybevételnek számít, nem beszélve a felelősség nagyságáról.

További okok között szerepel az elégtelen intézményi támogatás, a vezetőség segítő-motiváló jelenlétének hiánya, a karrierépítési lehetőségek korlátozottsága, az adminisztratív terhek magas százalékos aránya az effektív munkához képest.

A kiégési szindróma kialakulásában óriási szerepet játszik a személyiség, melynek talaján felüti fejét a burnout szindróma.

Beazonosítottak egy predesztináló személyiségtípust, amire jellemző a saját ingatag pszichés állapot. Ebből fakadóan mások segítésében látja önmegvalósítását, szinte drogként" használja ápolói hivatását, a segített függőségének fenntartásában érdekelt, visszaél helyzetével, mindeközben a privát szférája, magánélete háttérbe szorul. (Helfer szindróma)

A kiégésnek egymástól jól elkülöníthető szakaszai vannak. Ezek az

1. idealizáció fázisa: túlzott lelkesedés, fokozott teljesítmény jellemzi,
2. realizmus fázisa: a lelkesedés alábbhagy, az ápoló tisztában van képességeivel, korlátaival, valóságos képet alkot önmagáról és a munkájáról,
3. kiábrándulás fázisa: a munka már nem jelent örömet, a motivációk csökkennek, rutinszerűvé válik a munkavégzés,
4. frusztráció fázisa: ingerlékenység, feszültség, stressztűrés csökkenése szembetűnő,
5. apátia fázisa, amikor pályaelhagyóvá válik, sőt a magánéletben sem talál örömet.

Állítólag a kiégés visszafordítható. Véleményem szerint a  valódi PREVENTIO  hatékonyabb megoldás, mint a tűzoltás.

Jó, jó, mot is hallom a kifogásokat.

Nincs rá pénzem, hogy masszíroztassam magam, hogy lejárjak az edzőterembe, ilyen üzemanyag árak mellett hogy jutok el kirándulni. Azt sem tudom, mikor úsztam utoljára. Persze, én meg a relaxáció, meditáció, amikor olyan, de olyan feszült vagyok. Az én koromban tai chi, jóga, zene, tánc, móka, kacagás?

Oké. Tudom, nincs rá pénzed. Akkor sétálj az utcán. Nincs merszed új dolgokkal foglalkozni, akkor ne csodálkozz, ha olyan leszel, mint egy kivénhedt kaktusz.

Ébresztő! Nem sorolhatod újra és újra a kifogásokat!

A mi társadalmunkban gyenge a "védőháló". Egy nőnek is sokat és keményen kell dolgoznia, hát akkor vegyük elő a leleményességet (ez is női erény a mérhetetlen szívósság és teherbírásunk mellett) és találjuk ki, hogyan tudjuk elviselhetőbbé tenni a saját életünket.

Hogy miért? Mert még mindig jobb segítőnek lenni, mint rászorulónak!

Ui: Egy kérdés végszóként. A havi cigaretta árából kitelik az egészséget támogató vitamin, aerobik-óra, vagy netán egy masszázs? 

Létezik a FB-on egy csoportunk , a Nővérszoba.

Megkértem múltkor - a túlnyomórészt lányokból álló - "maroknyi" csoportunkat, hogy tegyen egy próbát, és üsse be a google képkeresőjébe azt a szót, hogy NŐVÉR.

Tudniillik én megtettem (képet kerestem az egyik bejegyzésemhez), és hanyatt estem a felhozataltól.

Nem kaptam levegőt a dühtől. Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon
miért kapcsolódik össze az ápolói hivatásunk ilyen szorosan a szexualitással?

A kérdésemre megérkeztek a válaszok, mint például:

• mert a legtöbb nővérke foto erotikus (ja, akadnak szép lányok egy kórházban és bárhol máshol is)
• alapvetően egy nőies szakmáról van szó (hány nőies szakmát mutassak még?)
• ahol sok a nő, ott beindul a férfiember fantáziája és a vadászösztöne (Valóban? Én sok meztelen férfit látok fekve a betegágyában, aki örül annak, hogy szuszogni bír.)

Most jönnek a keményebb hozzászólások:

• Mert a h... k.... szégyelli a saját nevét vállalva művelni a "szakmát (Húhú!!! Erősen gondolkodtam, hogy ezt a mondatot bemásoljam-e.)
• "Én egészségügyi szakközépben végeztem, de csak K...képzőnek hívták a sulinkat. Persze ez még az átkosban volt." (Bevallom ez a hozzászólás fájt a legjobban! Férfi írta, és próbált vigasztalni, hogy régen volt, talán igaz se volt.)

Írt egy hölgy is, aki megválaszolt, amikor ott volt az ideje a "visszaszólásnak: 

• "Egyszer egy zavart nagyi lek....ázott ..., s csak annyit mondtam neki, hogy óh, Nagyikám, bár az lettem volna, most biztos nem magát mosdatnám és pelenkáznám :( 

No, nem lettem se okosabb, se derűsebb a témával kapcsolatban. 

Ráadásul felfedeztem  a neten egy újabb képet, amit saját kezűleg, mint bizonyítványt, azÉletmentők osztottak meg: 

Muszáj megint a pénzről beszélnünk. Bár, - ha picit régebben, melegebb éghajlaton, illetve északabbra élünk - az üveggyöngyökről, kagylóról, netán szénről tárgyalnánk.

A mai világban a digitális számokért dolgozunk, amit kódolt plexi kártyákkal váltunk élelemre, ruhára, utazásra.

Vajon miért vált ekkora indulatot a HÁLAPÉNZ?

Mielőtt válaszolnék, hadd meséljek egy kedves betegemről, akit az urológián ápoltam. Törékeny, madárcsontú hölgy, aki fejlődési rendellenességgel érkezett szülei házába. Ízületei fejletlenek és deformáltak. Emiatt nem tud rendesen fogni, járni, és erőtlen. 

Lehetett volna belőle lecsúszott, utcán kolduló, lézengő, névtelen senki. Nem így történt. Gondolta, ha már nem tud rendesen járni, és egy helyben kell maradnia, akkor olvas, olvas és olvas.
Így lett a pici lánykából az irodalmat imádó, ismerő, korunk meghatározó egyénisége, irodalmi műsorvezető egy rádiónál, valahol az éterben. (ott nem látszik a kacska kéz, sánta láb)

Ha becsukom a szememet, és hallgatom mély búgó hangját, ezt az értelemmel átitatott orgánumot, tudom, hogy sokszor hallottam már gyerekkoromban is.

Tehát ez a nő került a kezeim közé (direkt írtam így) az urológián. Nem tudott pisilni. Ciki. Nem lehet így létezni. Megoldást kell rá találni, hogy a méreganyag kiürülhessen. Az orvosok meg is oldották a problémáját. Csupán egy fél napig volt inaktív állapotban ez a tevékeny hölgy. Ahogy felébredt a műtét után, megkért, hogy adjam oda a lap topját, mert éppen egy adástükröt állít össze, és muszáj, hogy a munkatársával tudjon levelezni.

(A küzdeni tudását tanítani kellene, egy-két magát teljes mértékben elhagyó betegnek.)

Ettől a hölgytől kaptam 500 Ft-ot. Értitek? Ötszáz forintot. Mondtam neki, hogy nem a pénzért segítettem. Erre ő:

"Én csak annak adok, aki plusz pénz nélkül is MARADÉKTALANUL  megteszi azt, ami reá van bízva."

EZZEL NEM ÉN AKAROK PIEDESZTÁLRA ÁLLNI, HANEM EGYÜTT GONDOLKODÁSRA HÍVOM AZOKAT A KÖZELI ÉS TÁVOLI KOLLÉGÁIMAT, AKIK NETÁN FORDÍTVA ÜLNEK A LOVON.

Utálom én is azt az embert, aki kihasználja a másik elesettségét, netán akkor segít, ha ELŐZETESEN kap valamit.

Másik oldalról közelítve a hálapénz témakörét pedig visszautasítom azokat a feltételezéseket, és aljas megközelítési módokat, hogy elég nekünk bőven ennyi fizetés, amit kapunk, mert úgy is teletömik a betegek a zsebünket. 

Tényleg? Valóban? 

Hát akkor elmondom a tutit. Én, aki betegek között dolgozik.

Állítólag több száz millió Ft vándorol az eü. dolgozók zsebébe hálapénz formájában évente. - olvastam valamelyik cikkben, valahol, valamikor.

Hallottatok már a Pareto-elvről, mely kimondja a nyolcvan húszas szabályt?
Bármelyik marketing könyvben utána lehet nézni.

Röviden, az összes eü. dolgozó nyolcvan százaléka teszi el paraszolvencia húsz százalékát.
Hogy érthető legyek. Ha itt is (már pedig minden gazdasági ügyletnél érvényes ez a szabály!!) érvényesül a Pareto-elv, akkor az elit, 20 %-BA TARTOZÓ PROFESSZOROK, OSZTÁLYVEZETŐ FŐORVOSOK TESZIK EL ENNEK A VÉLHETŐ NAGY ÖSSZEGNEK A 80 %-ÁT. 

HOGY MIT JELENT EZ A NŐVÉRNEK?

A nővérek a 80 % NÉVTELEN plebszbe tartoznak, és megosztoznak a megmaradt pénz 20 %-án, ami nem más, mint havonta egy-két bom-bon, egy kis kávé, néhány ezer forintocska, egy cserepes kaktusz.

Tehát, "tisztelettel" megjegyzem, és szóváteszem a minket irányító ismeretlen VÍZFEJNEK, NEMZETI NAGYCIRKUSZNAK,  hogy a közalkalmazotti törvény módosítása, azaz a bértábla összecsúsztatása előtt  nem ártott volna gondolkodni.

Ui: kinevezett főnővérként kevesebbet keresek (jól megjutalmaztak), mint bármelyik beosztottam.
Miért?
Kaptam egy plexi táblát a mellemre osztályvezető ápoló felirattal. A tábláért cserébe adtak bruttó 10 000 Ft vezetői pótlékot, ám nincsen túlórám, műszakpótlékom, és parám. Jó ez a magyar egészségügyi rendszer! 

CSODA EZEK UTÁN, HOGY A NYELVEKET BESZÉLŐ KOLLÉGÁK ELEVEZNEK NYUGATRA, AHOL NINCS BEÉPÍTVE A FELTÉTELEZETT CSÚSZÓPÉNZ A FIZETÉSÜKBE?

A Szegény ápoló bejegyzésemhez ezidáig 37-en (mire befejeztem 42-en) szóltak hozzá. (pedig az Álruhás betegszállító se kutya ám...)

Mi nővérek kaptunk hideget, meleget. Túlnyomórészt elismerő szavakkal illették a munkánkat. 

Akadt a hozzászólók között "Nagy Általánosító", "Érzelmileg Erősen Retardált Ripők", "Pajzán Kacérkodó", "Hátteret Szemlélő", "Értelmes Segíteni Akaró", csak hogy néhány típust kiemeljek a hozzászólók közül. 

AZT VISZONT ÁLMOMBAN NEM GONDOLTAM (november közepén, amikor ezt a blogot indítottam), HOGY EKKORA LESZ AZ OLVASOTTSÁG, ÉS ILYEN INDULATOKAT TUDOK GENERÁLNI.

A hosszú bevezető után belecsapok a lecsóba. 

Én is utáltam, sőt fel tudtam volna rúgni azt a kolléganőmet, aki a törött lábú fiamat, nem observálta műtét után (egy vérnyomást sem mért 2,5 órás műtét után, pedig tudjuk nagyon jól, hogy 17 évesen is szoktak szövődményben meghalni!), négy napig nem mosdatta meg senki, nem adtak neki fájdalomcsillapítót, nem segítették ki a WC-re (majd kimegy a mankójával), nem adtak jeget a dagadt, sajgó lábára. 

Úgy nem tették az alapvető dolgukat, hogy fehér köpenyben ültem az ágya mellett, és egy emelettel, ugyanabban  kórházban kolléganőjük vagyok.

Egyet közülük különösen utáltam, és nem tízig, hanem százig számoltam, amikor műszakban volt, mert legszívesebben hajánál fogva húztam volna végig a folyosón azt a kiöregedett, mosónő fazonú, elhízott, kiégett banyát, aki utálta a szakmáját, a betegeket, az egész kócerájt, a fiamat.

Tehát, nehogy azt higgyétek, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy az egészségügyisek között vannak SARLATÁNOK,  kiégett, máshova nem jó, megkérgesedett szívű, érzéketlen bunkók. 

Egyik nap, például szívesen felrúgtam volna  a velem együtt beosztott ápolónőt, amikor halott ellátás közben röhögcsélt. Csupán azért nem tettem, mert tudom az Univerzum törvényét, ami kimondja, ISTEN NEM VER BOTTAL! Már veri.

Indulatos lennék? Nem ehhez a hanghoz, ehhez a stílushoz vagytok szokva? 

Pedig ez vagyok én. A lelkében forrongó, segíteni akaró, kőfalakba ütköző, azt megkerülő 50 kilós vörös kis csaj, aki még tud mosolyogni. 

Hogy miért tudok e rengeteg gyötrelem ellenére mosolyogni?

Mert őrzöm, védem a belső békémet, lelki erőmet, töltekezem a nagybetűs KIÉGÉS  ellen.

És esküszöm nektek, ha már nem érzem ezt a belső tüzet, abbahagyom, mert akkor szűnt meg bennem a segíteni akarás hegyeket megmozgató héve. 

Akkor elmegyek messze, előveszem valamelyik unalmas, papírtologató végzettségemet igazoló bizonyítványomat, beülök egy unalmas helyre, és ott fogok dolgozni. 

Hogy miért? Mert akkor már nem akarok/tudok/merek segíteni. Mert ápolónak/nővérnek semmi egyebet nem jelent számomra, mint azt, hogy SEGÍTENI, megtenni azt, amit az a másik,- aki éppen ott, akkor az én műszakomban, én rám bízva fekszik az ágyban - nem tud megtenni.

Ripőknek pedig innen üzenem, hogy adjon néki a Jó Isten érzelmi intelligenciát! Spártában ő lett volna az első, akit lehajítanak a Taigetoszról, a mélybe.

Az ápolás egyidős az emberiséggel. Ezt bátran kijelenthetjük.
El tudom képzelni azt a helyzetet, amikor a kardfogú megsebesítette a neandervölgyi embert, a társa betekerte a vérző sebet a lenyúzott állatbőrrel, hogy elállítsa a vérzést. Az időszámítás előtt az ápolás és az élet közé nyugodtan egynelőségjelet tehetünk.

Nem kívánok történelem órát tartani, de utána kellett néznem egyetlen egy dolognak, mivel újra és újra feltettem magamnak a kérdést.

Miért szegény az aki ápoló? Mi az összefüggés az ápolás és az alulfizetettség között?

Jól sejtettem,hogy a régi időkbe nyúlik vissza a válasz gyökere.

Most már tudom. A diakónusok tehetnek az egész XXI. századi szegénységről az egészségügyben, ebben a "hálátlan" műfajban.

A diakónusok voltak azok a szolgák, szolgálattevők, akik szegénységre, nélkülözésre, lemondásra ítéltek bennünket. Ők megelégedtek az egyház nyújtotta szegényes ruhával, sovány koszttal, hideg vízzel, fűtetlen, csupasz falú szobával, a gyertyával és a karéj kenyérrel. Lemondtak az élet nyújtotta összes élvezetről, általában hatvan év felettiek és özvegyek voltak. 

Ilyen múlt és hagyományok után, miért csodálkozunk, ha a mindenkori hatalom nem akar többet adni hideg víznél és egy szelet kenyérnél? A családi életünk sem érdekel senkit. Ha széthullik a család anya nélkül, hát széthullik. Beteg a gyerek, és menni kell műszakba? 
No, ez a paradoxon és a skizofrénia egyvelege.

Ráadásul a középkorban az ápolók leginkább szerzetesek voltak. Ezek után kérdezem,
mi, nők mit keresünk a betegágy mellett, és miért csodálkozunk azon, ha nincs megbecsülésünk?

Még az újkorban sem volt elfogadott szakma az ápolás, csak akkor, ha azt valaki egy vallási felekezet tagjaként végezte.

Tovább "rontotta" a helyzetet egy dúsgazdag család fiatal leánykája, Florence Nightingale, aki szüleitől kapott apanázsából kényelmesen megélve, úgymond elhivatottságból, isteni küldetésétől hajtva rakta le az alapjait a modern ápolásoktatásnak és -kutatásnak. 

Szeretjük, és tiszteljük a lámpás hölgyet, aki vigyázott nővérei erkölcsére, tizedére csökkentette a mortalitást a háborús időkben, ám nekünk nincsen gazdag apukánk, havi apanázsunk, csak a több sebből vérző küldetéstudatunk. 

Nincs azzal semmi probléma, hogy az időnket pénzre váltjuk, azaz eladjuk az időnket   pénzért, mint alkalmazottak. Csupán az nem mindegy, hogy mennyi időt, és mennyi pénzért. Az átváltás mértéke vált mérhetetlenné lassan.

A egyik tényező a pénz. Igazság szerint nehezen találok szavakat. Egységnyi időre, mondjuk egy órára vetítve a fizetésünk még gyászosabb, mint összességében, a fizetési papíron. Éhbérért dolgozunk. De ezzel nem csak minket néznek le, hanem a beteget, aki az ágyban fekszik. Nincs értéke az emberi életnek. Az élő életnek, és kihunyni készülőnek sem. 

Vegyük a másikat, az időt. Nagy Feró óta tudjuk, hogy "8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás" lenne az ideális. 

Már a szocializmusban sem működött a képlet.  
Ügyes matekosok azonnal rájönnek a turpisságra, hogy egy hosszú hónapot figyelembe véve egy alkalmazott (hivatalosan) 176 órát dolgozik, nem hivatalosan pedig annyit, amennyit (ki)bír.

A férjem hívta fel a figyelmemet arra, hogy február negyedikén ünneplik a Rákellenességet szerte a világon.

A rádióból értesült a hírről a mélységesen szomorú riportertől, aki joggal kérdezte, hogy miért nem a BOLDOGSÁG világnapjáról beszélgetünk inkább.

Erről eszembe jut Teréz Anya, aki bölcsen elutasította a részvételt olyan szervezett eseményen, amely valami ellen irányult, valami leküzdésére szerveződött. 
Azt mondta, csak akkor hívjatok, ha valami mellé kell állnom. 

Picit utána néztem, hogy mikor, mi mellé tudnánk állni ebben az évben.

 Az ima világnapján március másodikán meggyújthatnánk egy gyertyát saját lelki békénkért. Igazán ránk fér(ne).
Az alvás világnapján március 18-án "szuszókáljunk" egy kiadós-egészségeset lehetőleg a saját ágyikónkban, ha már máskor, ugye nem sikerül.
Az egészség világnapján (április 7.) emlékezzünk arra, és keressük meg szívünkben az őszinte hála érzését, hogy a fehér köpeny rajtunk van, mi ápolunk, és nem mi fekszünk abban a bizonyos betegágyban.

 Az ápolók nemzetközi napján (május 12.) eszünkbe se jusson szemrehányást tenni magunknak, hogy miért nem régésznek, vasutasnak, netán bádogosnak mentünk, ahelyett, hogy... Gondoljunk szeretettel a "lámpás hölgyre". 

A nemdohányzók világnapján (május 31.) dicsérjük meg magunkat azért, hogy már huszonkettedik alkalommal sikerült leszoknunk a cigiről. :-)
Az anyatejes táplálás világnapján, augusztus 1-én sétáljunk át a szülészetre és egyszerűen gyönyörködjünk, érezzük újra fiatalnak magunkat.

A kézmosás világnapja (október 15.) számunkra az év 365 napja!

A feltalálók napján (november 9.) próbáljuk feltalálni magunkat, mert nehéz lesz a karácsonyi terülj-terülj asztalkámat megteríteni, és azon kapjuk magunkat, hogy kifogyunk a béketűrésből a tolerancia nemzetközi napjára (november 16.).

A többi "negatív", valami ellenes napról, amiből akad ám jócskán - Teréz Anyához hasonlóan - nem teszek említést. :-)

Teréz Anya imája

Uram tégy engem a te békéd eszközévé, 
Ahol gyűlölet lakik, oda szeretetet vigyek.
Ahol sértés, oda megbocsájtást.
Ahol széthúzás, oda egyetértést.
Ahol tévedés, oda igazságot,
Ahol kétely, oda hitet,
Ahol kétségbeesés, oda reményt,
Ahol szomorúság, oda örömet.

(Kép forrása: jezsuita.blog.hu)

Ui. A nővérszobákban el- (és ránk) férne ez az ima.

(2009.11.12.)

A kötelező és az ajánlott védőoltások előnyei, és veszélyei

Kinek az előnyét szolgálja vajon a kötelező védőoltások intézményesített rendszere? Azét, aki kapja, vagy azét, aki zseniális módon milliárdokat termel(tet) magának ebből a jól kitalált, megtervezett, kézben tartott és kiválóan szervezett gyógyszer-bizniszből?

Annak a három hetes pici babának a szüleit biztosan nem vigasztalja a tény, hogy nem a betegség okozta kórokozótól, hanem annak legyengített változatától (tudni illik ez a védőoltás) rángatózik, veszti eszméletét, szenved lázas, görcsös eclampsiában szemük fénye.

Nekik szívfájdalom gyerekük betegsége (autizmus), nyomora (maradandó idegrendszeri károsodás), halála (védőoltás okozta stressz által beálló bölcsőhalál), míg a gyógyszeripari-gépezetnek, éjjel-nappali pénzgyárnak ez a gyerek csupán elkerülhetetlen ritka mellékhatás, elhanyagolható mértékű, sajnálatos kockázati tényező, elkönyvelt és elfeledett, média felé szakmailag stabilan alátámasztott magyarázat, száraz szám, statisztikai adat.

Piaci rést, dollár milliárdokat, előnyöket jelent néhány pénzsóvár embernek a védőoltás. Hogyan? Kórokozók, betegségek, járványok mindig is voltak és lesznek. Mégis létezik néhány járványosan előforduló, fertőző gyerekbetegség, mint a diftéria, tetanus, pertussis, mely a múlt század óta bekövetkezett higénés viszonyok, az étkezés minőségének, az iskolázottsági helyzet, a lakókörülmények, a fogamzásgátlás együttes javulása miatt szinte eltűnőben van.

De, mi történik, ha eltűnik néhány betegség a föld színéről?

Kevesebb beteg, kevesebb gyógyszer, kevesebb profit. Ez tarthatatlan. Megoldás, azonnali ötlet kell.

Az időzítés duplán imprinting: korai életszakasz, rendszerváltás ideje. Csak újszülöttek, csecsemők és gyerekek felelnek meg az érdekeinknek. Esendőek, szüleik befolyásolhatóak túlérzékenységük és tapasztalatlanságuk miatt.

Biztos, ami biztos szabályozzuk be, törvényesítsük, a célcsoport létszáma legyen magas, és olyan ország legyen, amely végre megszabadult, és törekszik a nyugati kultúra felé.

Ideális célpont a magyar. 1989. Erre mondják, jó helyen, jó időben. Nevezzük ingyenesnek, TB által finanszírozottnak (ugyan ezt is az adófizető fizeti). Tegyük kötelezővé, ne legyen kibúvó. Aki mégis szökni akar, nevezzük sarlatán, gyermekét és élőkörnyezetét veszélyeztető ágensnek és büntessük meg.

Alkalmazzuk sokáig (tizenöt éves korig), legyen több oltás (tizenegy), azért mutassunk engedékenységet, legyen ajánlott oltás is, meghagyva a szülő látszólagos döntési szabadságát.

Indítsuk be a gépezetet, és várjuk a (mellék)hatásokat, a lázat, hadd fogyjon a lázcsillapító. Kezeljük a szövődményt, a görcsöt, drága gyógyszer a görcsoldó. Dyslexiás, netán hyperactiv lett a gyerek? Enyhe morfinszármazékkal kezeljük; két lábon járó drogfüggő zombikat teremtünk.

Teremtettünk állandó, hozzánk láncolt, legális fogyasztókat.  Azt is tudjuk, hogy autistává válhat a gyerek, úgy sem tudják bizonyítani az összefüggést. Túl hosszú idő telik el az oltás és a végkifejlet között, egyébként is ügyvédek hadserege védi érdekeinket, fizetett orvos-szakértőink szétzúzzák a laikus támadásokat az általunk támogatott médián keresztül.

A régi Uniós tagállamok között mindössze három országban vannak kötelező védőoltások, ám sehol annyi, mint nálunk, mégsem söpört végig náluk a rettegett, fojtogató torokgyík- vagy TBC járvány, holott a népesség oltottsága korántsem volt teljes. Hogy lehetséges ez?

Tényleg a gyerekek védelmében történik ez a procedúra vagy az említett pénzügyi motivációk húzódnak meg a háttérben?

Elolvastam A könyvet, és megrettentem. Többször kapkodtam levegő után. Első olvasatra azt hittem, hogy csak egy olcsó marketingfogás a cím, főként az alcím:

Az egészségügyi maffia - Hogyan ússzuk meg élve s hogyan szerezzük vissza az egészségünket és jólétünket

Tényleg igaz lenne, hogy a felhatalmazásom és a megkérdezésem nélkül, akaratlanul egy eü-maffia-gépezet szerves részét képezném, azért mert NŐVÉR vagyok? 

Imát illene rebegnem nap nap után Hügieiának, az egészség istennőjének, hogy megóvta az életét és egészségét gyermekemnek, pedig kötelező védőoltás álcájába burkolt biológiai fegyverekkel bombázták a gyenge immunrendszerét?
Mesterségesen előállított kórság az AIDS, és a rák? Egyfajta népirtás folyik vér nélkül, halkan, alatttomosan? 
Igaz lenne, hogy egy betegséggyár alkalmazottjaként naivan asszisztálok jó néhány éve orvos- és nővértársammal együtt ahhoz, hogy a betegek még betegebbek legyenek, még több időt töltsenek ágyban, és még több gyógyszert egyenek?

ÉS, VALÓBAN IGAZ LENNE AZ, HOGY BÜNTETLENÜL, EMBEREK MILLIÓIT LEHET FELÁLDOZNI KOSZOS PAPÍRKÖTEGEK, A LÓVÉ MIATT?

Alig hiszem el, és nem is értem. 

Ha valóban néhány család teljes (pénzügyi, gazdasági, katonai, eü., oktatási, ítéletalkotó és végrehajtó; Kihagytam valamit a mindenből?) uralma mozgatja ezt a gömbölyű bolygót, a Földet a világegyetemben, és mi csak apró személytelen adatok vagyunk rajta, akkor MINEK EZ A MÉRHETETLEN MENNYISÉGŰ PÉNZ? 

Mekkora az az ép emberi elmével felfoghatatlan mennyiségű fél-elem, amely a háttérben munkál? 

Összeesküvés elmélet?

Nem. Sajnos, nem. 

Inkább ÓRIÁSOK  unalmas perceit elűző globális pénzteremtő puzzle-játék.

Elvontan gondolkodom? Kusza, amit leírtam. Nem lehet igaz? Ez a könyv csupán egy agyament kanadai doktornő agyszüleménye? (bocs, van magyar párja is!) Lehet, de ez a régi, húsba vágó történet velem esett meg.

Cserfes, két éves kisfiammal büszkén kocogtam el az egészséges tanácsadásra. Gyermekem - szokásához híven - feltérképezte a váró, majd a rendelő minden apró szögletét, szóba elegyedett (verbálisan, és nonverbálisan) a gyerekekkel, és a felnőttekkel is. Hosszú várakozás után végre az ajtón belülre kerültünk a kopasz, bajuszos, fehér köpenyes doktorbácsihoz. Alig vártam, hogy beszámolhassak a gyermekem fejlődéséről, szókincséről, gyarapodásáról, "tetteiről", amikor hirtelen felfigyeltem a doktor sopánkodó arckifejezésére, sajnálkozó gesztusaira, és mély sóhajtozására. Egész testbeszéde mély együttérzésről tanúskodott. Mintha temetőben lenne. Figyelmen kívül akartam hagyni, ám egyszer csak elkezdett kérdezősködni a mi doktorunk. 

- Anyuka hogy bírja ezt az örökös nyüzsgést, hangzavart, tevés-vevés-matatást? Látom milyen fáradt. 

- Én? - néztem körül, hátha más is van rajtam kívül a rendelőben.

- Nehéz lehet magának.Az éjszakákról meg jobb, ha nem is beszélünk. El sem kell mondania, látom én. Karikásak a szemei.

- Mit lát?

- Hogy maga a végtelenségig kimerült.

- Egy kicsit fáradt vagyok, de... - mondtam megilletődötten.

- Ugye, mondom én. Itt tenni kell valamit. Van is egy ötletem. Elkezdjük gyógyszerelni a gyereket! 

- Mit kezdünk el? - kaptam fel a fejemet.

- GYÓGYSZERELNI A GYEREKET! -  közölte a fehér köpenyes sarlatán.

- Ez a gyerek makk egészséges! Érdeklődő, aktív. Koránál lényegesen fejlettebb mozgású, a szókincse pedig páratlan. Egyébként meg... - fojtotta belém a szót a férfi, aki egyre ellenszenvesebbnek tűnt számomra. Magamhoz hívtam a két és fél éves kisfiamat, aki első szóra hozzám bújt.

- Maga elfogult. Elvakítják az érzelmei. Ez a gyerek hipermotil! HIPERAKTÍV! - szinte üvöltötte a szavakat a jól fizetett drogdíler. - Gyógyszerelni fogom a maga érdekében.

- Tudja kit gyógyszereljen! - vágtam be magam mögött hangosan az ajtót. 

16 (!) éve történt velünk ez az eset. Most írtam róla először, pedig mély nyomot hagyott bennem. Áldom az eszemet, hogy nemet tudtam/akartam/mertem mondani a "szaktekintélynek". Az én fiam EGÉSZSÉGES.

Akadtak azonban olyan "sorstársaim", akik bedőltek az új, divatos, pedagógusok idegrendszerét romba döntő pszichológiai kórnak, a Hyperactivitas-nak, és beadták a kábszer tartalmú pirulákat gyerekeiknek. Ők azóta is orvoshoz járnak. 

Esti vizit. A beteg fekszik az ágyában. Belép az ügyeletes orvos, az őt kísérő két nővérrel.
Néhány mondatot váltanak egymással. Semmi teendő, semmi extra. Hirtelen a beteg kérdést intéz a fiatalabb kolléganőhöz: - miért ilyen kelletlen, miért nem tud maga mosolyogni?
Válasz nem érkezik a fülcimpájáig vörös arcú, megszeppent, levegő után kapkodó kérdezett féltől.
Néma csönd, majd újra a beteg töri meg a fagyos csöndet: - miért nem takarít valahol inkább, ha már nem való nővérnek?

Ilyen és ehhez hasonló destruktív kritikák, és verbális incidensek előfordulnak a betegágy mellett dolgozókkal. Ugye?

Szóljatok hozzá! Mi volt a legemlékezetesebb bántás, amikor azt hitted, hogy itt a vége, és nem csinálod tovább.