A Szegény ápoló bejegyzésemhez ezidáig 37-en (mire befejeztem 42-en) szóltak hozzá. (pedig az Álruhás betegszállító se kutya ám...)

Mi nővérek kaptunk hideget, meleget. Túlnyomórészt elismerő szavakkal illették a munkánkat. 

Akadt a hozzászólók között "Nagy Általánosító", "Érzelmileg Erősen Retardált Ripők", "Pajzán Kacérkodó", "Hátteret Szemlélő", "Értelmes Segíteni Akaró", csak hogy néhány típust kiemeljek a hozzászólók közül. 

AZT VISZONT ÁLMOMBAN NEM GONDOLTAM (november közepén, amikor ezt a blogot indítottam), HOGY EKKORA LESZ AZ OLVASOTTSÁG, ÉS ILYEN INDULATOKAT TUDOK GENERÁLNI.

A hosszú bevezető után belecsapok a lecsóba. 

Én is utáltam, sőt fel tudtam volna rúgni azt a kolléganőmet, aki a törött lábú fiamat, nem observálta műtét után (egy vérnyomást sem mért 2,5 órás műtét után, pedig tudjuk nagyon jól, hogy 17 évesen is szoktak szövődményben meghalni!), négy napig nem mosdatta meg senki, nem adtak neki fájdalomcsillapítót, nem segítették ki a WC-re (majd kimegy a mankójával), nem adtak jeget a dagadt, sajgó lábára. 

Úgy nem tették az alapvető dolgukat, hogy fehér köpenyben ültem az ágya mellett, és egy emelettel, ugyanabban  kórházban kolléganőjük vagyok.

Egyet közülük különösen utáltam, és nem tízig, hanem százig számoltam, amikor műszakban volt, mert legszívesebben hajánál fogva húztam volna végig a folyosón azt a kiöregedett, mosónő fazonú, elhízott, kiégett banyát, aki utálta a szakmáját, a betegeket, az egész kócerájt, a fiamat.

Tehát, nehogy azt higgyétek, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy az egészségügyisek között vannak SARLATÁNOK,  kiégett, máshova nem jó, megkérgesedett szívű, érzéketlen bunkók. 

Egyik nap, például szívesen felrúgtam volna  a velem együtt beosztott ápolónőt, amikor halott ellátás közben röhögcsélt. Csupán azért nem tettem, mert tudom az Univerzum törvényét, ami kimondja, ISTEN NEM VER BOTTAL! Már veri.

Indulatos lennék? Nem ehhez a hanghoz, ehhez a stílushoz vagytok szokva? 

Pedig ez vagyok én. A lelkében forrongó, segíteni akaró, kőfalakba ütköző, azt megkerülő 50 kilós vörös kis csaj, aki még tud mosolyogni. 

Hogy miért tudok e rengeteg gyötrelem ellenére mosolyogni?

Mert őrzöm, védem a belső békémet, lelki erőmet, töltekezem a nagybetűs KIÉGÉS  ellen.

És esküszöm nektek, ha már nem érzem ezt a belső tüzet, abbahagyom, mert akkor szűnt meg bennem a segíteni akarás hegyeket megmozgató héve. 

Akkor elmegyek messze, előveszem valamelyik unalmas, papírtologató végzettségemet igazoló bizonyítványomat, beülök egy unalmas helyre, és ott fogok dolgozni. 

Hogy miért? Mert akkor már nem akarok/tudok/merek segíteni. Mert ápolónak/nővérnek semmi egyebet nem jelent számomra, mint azt, hogy SEGÍTENI, megtenni azt, amit az a másik,- aki éppen ott, akkor az én műszakomban, én rám bízva fekszik az ágyban - nem tud megtenni.

Ripőknek pedig innen üzenem, hogy adjon néki a Jó Isten érzelmi intelligenciát! Spártában ő lett volna az első, akit lehajítanak a Taigetoszról, a mélybe.