Béremelést ígértek, fizetéscsökkenés lett belőle. Engem konkrétan nem nagyon érdekel, hogy az adójóváírás, az infláció, a GDP, a bérkompenzáció vagy netán a kőolaj világpiaci ára az, ami belerondított a végösszegbe.
Engem - szakkifejezéssel élve - a reálérték, azaz, mit kapok érte a boltban kérdésköre érdekel.
Azt már nem firtatom, hogy se Szép kártyával se Szép kártya nélkül nem szépülünk, azt is megszoktam, hogy szigorúan 12 hónapból áll egy naptári év, nincsen becsúszó 13. havi boríték, saját ruhában dolgoztam évekig egy (nem nevezem nevén) Pest megyei kórházban. Ott még öltözőszekrény se jutott, ami annyira nem zavart, megoldottam.
Az viszont zavart, hogy aktív sebészeti osztályon fonendoszkóp nélkül kell diasztolés értéket "hazudnom", 3 db kínai leltári hőmérővel hőt mérnem egy 40 ágyas osztályon és kölcsönbe kaptuk a másik osztályról a vércukormérőt.
Egy idő után felül tud emelkedni az ember az "apróságokon".
Nem csinálunk a bolhából elefántot. Bár az afrikai elefánt (ő a nagyobb) kategóriájába tartozó behemót állatnak tartom az egészségügyi bürokráciát. Nem értem a problémát, pedig (bocsánat előre!) nem vagyok szőke, csupán nő.
Adott a feladat, mondjuk, szereltessünk fel a falra 6 db betegészlelő monitort. Csak ennyi? - kérdezem én. Megoldom.
Szervezőkészségem kitűnő, beszélőkém még jobb, kitartásom se kutya, toleranciaszintem csupán telihold idején csappan, humorérzékem sem hagy cserben. Mi lehet a gond. Ezt a feladatot megesszük reggelire.
Aha.
Kiindulási helyzet: adott 6 darab monitor az összes észlelő kütyüjével. Hely kiválasztva, fal szintén adott, még el is bírja, beteg fekszik az ágyban, a nővér tekergetné a gombokat, de...
Szükségeltetik 6 darab konzol. Mégis itt kezdődik a probléma, pedig, én, (hasonló családi projekteken edződött és felvértezett) nőként pofonegyszerűnek látom a feladatot. Nehezebb házi feladatokat is túléltem hajjal a fejemen, mint például, bontsuk szét a lépcsőházat, miközben az emeleten alszunk, locsoljuk a virágokat, és létrán járunk be az ablakon.
No, de egy óriási dologról megfeledkeztem, ami egy egyszerű háztartásban szerencsére nincsen (csupán a férj és feleség csörtézik egymással), ám az ÚR egy monstrum kórházban, a BÜROKRÁCIA.
Egy mese az egész. Hüvelykujjam megigényli, (ez lennék én, mint osztályvezető ápoló), mutatóujjam felméri (műszaki osztály), középső ujjam megrendeli és beszerzi (logisztika), gyűrűsujjam jóváhagyja (gazdasági igazgatóság), a kisujjam felszereli (műszerészek).
Elsőre nem is látszik bonyolultnak, összetettnek és hosszadalmasnak a folyamat. De, csak első ránézésre. Az elődeim, - jó néhány főnővér - bicskája mégis beletört a konzolokba.
Hogy miért? Ki tudja. Ahogy mesélik, volt, amikor a műszak felmérte, de nem volt rá keret, volt, hogy a minőség nem tetszett az osztályvezetőnek, volt, hogy a befújó festék fogyott ki, volt, hogy nem találtak tiplit, volt, hogy nem érkezett munkalap, volt, hogy nem volt semmi, csak a nyári szabadságolás időszaka.
Cél-, és eredményorientált emberként megígérem, emberi léptékekben mérhető határidőt rendelek a KONZOL-PROJEKTHEZ, és rendszeresen beszámolok a fejleményekről.
A holnapi napra első napirendi pontom a kockás füzetemben pirossal:
frissen vasaltan, hófehérben, szolid sminkkel az orcámon, vörös hajamat szépen megigazítva, némi parfümmel illatosítva, természetesen időpont egyeztetés után felderítem (két napi hidegélelemmel, bundában, és hótaposóban) - ismerd meg a munkahelyedet télen, mínusz 10 fokban címmel a kórház udvarát.
Megkeresem a logisztikai osztály vezetőjét, rávillantom legszebb mosolyomat, elvégre nem élhetünk konzol nélkül. Szorítsatok. Kell nekem a beteg észlelő monitor. Nem a szobámban, hanem a lélegző betegen az ágyban.
