Külföldön dolgozom. Nyelveket -nem egyet, nem kettőt - beszélek. Ezt a szüleimnek köszönhetem.

Mindig ápoló akartam lenni, pedig a barátaim között többen idiótának tartottak. Állították, hogy ragadnak rám az idegen nyelvek, és bolond vagyok, ha nem használom ki ezt a tehetséget.

Én, unszolásuk ellenére is a segítést választottam élethivatásul. Meg vagyok arról győződve, hogy a férfi is képes a gondoskodásra, betegellátásra.

Magyarországon alulfizetett voltam, külföldön kényelmesen (nem nagy lábon) megélek a fizetésemből.

Ha valahol nem éreztem jól magam, arrébb álltam. Ha keveset kaptam, kerestem jobban fizető munkahelyet. Ha nem tetszett a kolléganő, vagy kollektíva, szóltam. 

Hogy miért mondom el ezeket magamról? 

Mert rövid otthoni tartózkodásom alatt azt tapasztaltam, hogy a magyar emberek megváltoztak. 

Nem csak a munkatársaim, hanem úgy összességében. 

Morog a boltos, morcos a pénztáros, üldöz a rendőr, minden ok nélkül, kapkod a mozijegy értékesítő, panaszkodik a masszőr, durva a felszolgáló, az utcára köp és szid a hajléktalan, ha nem adsz pénzt. 

Akár hova nézek, fásult, életunt, mosoly nélküli arcokat látok.

Hová lettek a büszke, délceg magyarok?

Mind elment külföldre?

Hiszen én is elmentem, de nem azért, mert nem szeretem a hazámat, hanem, mert vonz az ismeretlen, az új.

Furcsa haza jönni, és megtapasztalni a változást.

Azért, mert ez a változás nem kedvező, hanem rossz.

Az egészségügyből nem sokat láttam, majd inkább beszámolok a külföldi, a nyugati helyzetről. Addig is tartsatok ki, kérjétek a Túlélő csomagomat, és fel a fejjel.

Géza