Nálunk, ebben az országban valami nem jól működik. Amióta a PÉNZ uralja a XXI. századi létet, a betegséget, az egészséget, a nővérképzés tragikussá vált. Felhígult a tananyag, lerövidült a képzés, a differenciálódás a képzésben óriási, a gyakorlatban alig észrevehető. 

Gondolok itt arra, hogy egy segédápolónak a mai kórházi gyakorlat és tapasztalat szerint (4 vagy 5 szinttel alacsonyabb iskolai végzettsége van, mint egy diplomás ápolónak) kényelmesebb időbeosztás íródik, mint egy főiskolás kollégájának.
Ez nem panasz, hanem tény. A segédápoló munkaideje hétfőtől, péntekig, héttől délután háromig szól. Ünnepnapjait és hétvégéit a családja körében tölti szemben a folyamatos műszak szerint (éjjel-nappal, látástól Mikulásig) dolgozó ápolókkal, akik naptár nélkül néha még a napszakot sem tudják, hisz' időérzékük és bioritmusuk teljes mértékben összezavarodott a kaotikus, ilyen-olyan műszakot előíró beosuztásuk miatt.

A fizetésről nem beszélünk, mert az egységesen megalázó. Ám kiváltságos helyzetbe kerül az (első látásra), aki kiemelkedik a "névtelenségből" , és főnővérré, "banyává" válik egy kórházban. Számára is megadatik (ugyanúgy, mint az osztályán dolgozó beosztottjának, a segédápolónak) a "rövid napozás". Tehát időbeosztás szempontjából egy szintre kerültek. 

Nézzünk egy kicsit a dolgok mögé.

Mit hoz a konyhára a főnővéri pozíció?

Elsősorban külön szoba, külön öltöző. Remek. Pipa.
Egész osztály leltár-felelőseként felel az osztály MINDENÉÉRT. Mi mindenért? A lepedőkért, az éjjeliszekrényekért, a gyógyszerekért, műszerekért. Sőt kulcsfelelőssé válik. Kb. 200-300 kulcsot őriz még az élete árán is. Igaz, hogy fogalma sincs némelyikről, hogy mit nyit, de őrzi. :-)  A mindenbe benne van a minden. Ától-cettig szakmailag, erkölcsileg, pénzügyileg, testileg, lelkileg. 

És, most jön a lényeg. Azért tanult 8 évet az emberi test működéséről, rendellenességeiről, hogy nemes megbízatást vállaljon magára, azaz rendben menjenek a dolgok az irányítása/vezetése alatt lévő osztályon.

De, (itt jön a feketeleves) ebben benne van ám az is, hogy legyen WC-papír a klotyóban , nyomtatópapír a nyomtatóban, fertőtlenítő a tartóban, fecskendő a fiókban, ész a koponyákban, mosoly az arcokon, elhivatottság a lelkekben, elegendő szék a nővérszobában, lepedő a beteg alatt, és élvédő a kórterem falán a hajlásszögben, ha már pénz nincs elég a pénztárcákban.

Főnök, így elvárja a maximumot, de jó szón kívül mást nem osztogat.

Szöges ellentétben áll az elmélet és a gyakorlat. Elméletben jól képzett eü. szakember, gyakorlatban lelki szemetesláda, gór- és szócső, villámhárító, leteremtő, helyreigazító, és ki tudja hány hálátlan szerepet  felvállaló valamivé válik az osztályvezető főnővér eltávolodva a szakmától, a betegtől, attól, amit megtanult, tud és szeret(ett). 

De, hát csak így tudta elérni diplomás ápolóként, hogy a saját ágyában aludjon esténként.

A másik vesszőparipám a képzés. 20-25 éve - amikor még megtanították a nővérnek a szakmát - evidens volt egy szakembernek, hogy mit miért csinál. Mert értette a hátteret, az okokat, felismerte az összefüggéseket.

Mert, igenis egy nővér, egy ápoló egészségügyi szakember.

Volt. És, miért csak volt? Mert régen a képzés még ért valamit. (Szegény!) Gyöngyi Mama (nagyon szerettem), az ápolástan tanárnőnk , még megtanította nekünk, hogy mi fán terem a nővér és a szakma, az ÁPOLÁS. Rég nyugdíjas már, és biztos vagyok benne, hogy örül. Örül, hogy nem kell asszisztálnia a mai modern kor szétzilált eü. képzési rendszeréhez. 

Örül, hogy otthon lehet, és locsolgathatja a virágait, és horgolhatja a teás kannája alá a kis csipketerítőt. Örül, hogy, amikor beteg lett, és az onkológiára került, régi tanítványa (osztálytársunk) ápolta, mert az ő tanítványa bizony még megtanulta a leckét. Megtanulta az anatómiát, az élettant, a kórélettant, a belgyógyászatot, szülészetet, és sorolhatnám még tovább a megszámlálhatatlan tantárgyat. 

A gyakorlati képzésünk kiváló volt, átgondolt, jól felépített és részletes, az elméleti tudásunk pedig szuper. Az első évben szinte csak ágyazni és tejbegrízt (csecsemőápolás) főzni tanultunk. Kicsi túlzással. :-) Második évben - emlékszem - a decubitus fokozatait nyüstöltük, meg talán az injekciózást, rojtosra fertőtlenítettük a kezünket a hypóval, a sterilizálás fázisaival kínoztak bennünket, majd, végre valamikor kimentünk, és megnézhettük az igazi, élő, lélegző BETEGET. 

Most pedig, ebben a felgyorsult világban, felgyorsult a képzés üteme is.
PÁR SZÁZEZER Ft BEFIZETÉSE UTÁN 16 (!!!) HÓNAP ALATT A NULLÁRÓL (mezei érettségi után, ami egyenlő matekpélda, angolfakt, képzőművészet, és informatika dupla óraszámban, emelt szintű tesiórák) (KI)KÉPZETT ÁPOLÓVÁ LESZ AZ, AKI KIFIZETTE A KÉPZÉS ÁRÁT, ÉS LETETTE A VIZSGÁIT.

Kérdezem én, tényleg annyira felgyorsult a világ, oly' mértékben fejlődött a tanulási és tanítási képesség, hogy picit több, mint egy év alatt eü. szakembereket lehet képezni, aki majd ott áll az akut, eszméletlen beteg felett, és felismeri/dönt/megteszi, amit kell önállóan az adott stresszes pillanatban? 

El vagyok keseredve, és értem már a "békebeli időkben" képződött vén róka kolléganőimet, akik grimasszal az arcukon fogadták a pecsét sem száradt meg a diplomáján nővéreket. Mert ők is áldozatul estek ám ennek a csodálatosan megreformált képzési rendszerünknek. 4 év alatt (gimnáziumi érettségi után) szinte nulla, azaz 0 gyakorlati képzéssel megjelentek illatos, frissen vasalt ruhájukban, üdén hamvas bőrükkel az Osztályon (nagybetűs, mert ott aztán zajlik az élet, nem úgy mint ahogy a Barátok közt-ben mutatják), és nem tudták beadni az inzulint, és nem tudtak szondát dugni egy vért hányó betegnek, és nem találták a sok luk között a beteg asszony testén a katéter helyét.

Hát itt tartunk. 

Javaslom tehát, hogy vigyázzunk magunkra, az egészségünkre, a testi épségünkre, szedjük a vitaminjainkat, legyünk fittek, üdék! Más választásunk nem maradt. Más választást nem hagytak számunkra. A jól képzett korosztály lassan nyugdíjba vonul, és nem biztos, hogy találunk valódi, békebeli, hamisítatlan eü. szakembert.