Ismerek egy beteg asszonyt, egy ősasszonyt, egy csöppnyi erős asszonyt. 

Véletlenül találkoztunk a piacon. Barátok lettünk. Lelki társak. Ő tudja, én látom, hogy súlyos beteg. 

Csontján a bőr lifeg. Mégis vásárol, főz, takarít. Erő felett dolgozik, gondoskodik a családjáról, mert a munka tartja életben. 

Rákos, ahogy a laikus mondja halkan, szégyenkezve. Élete hamarosan kihunyni készül. Nem tud tovább színlelni, hazudni magának. Ereje elkopik, mosolya eltűnt, fájdalom gyötri, szenved csendben éjjel és nappal. Szétrágja a testét a kór, a civilizáció átka, a modern kor pestise.
(kép: blog.bajla.hu)

No, nem azért, mert ragályos, hanem azért, mert szégyen tapad hozzá, és egy kérdés. Miért én? 

Miért büntet a jó isten? Miért büntet ezzel a betegséggel? Én miért nem tudok összeesni, egyszerűen elaludni, nekem miért mért ekkora elviselhetetlen szenvedést?

Ülök vele szemben és hallgatom.

Felteszi a kérdéseket. Nem nekem, nem az istennek, nem magának. Nem tudom, hogy kinek. Sír és fél. Össze van kavarodva. 

Mi lesz, ha újjászületek? 

Mi lesz velem, ha tényleg a poklok poklára kerülök?

Én választottam volna a szüleimet születés előtt?

Élet van a halál után, vagy halál van az élet után?  

Tényleg újra leszületek, ide a földre? 

Nem akarok megszületni, hiszen még meghalni sem tudok, csak szenvedek.

Hallgatom csöndben, és nem tudok segíteni. 

Egyedül születünk, és egyedül halunk meg.