ki tudja, ki mire gondol
a szó veszélyes fegyver
és van, aki fegyvertelen"
... írta Bródy János, mi pedig olvashattuk a kivetítőn a sajtótájékoztatón, az Uzsokiban.
És, valóban. Az újságíró leírta, mert leírhatja büntetlenül utánajárás, eljárás és tények nélkül, hogy gyilkos, tömegmészárlás, halál-gyár.
Tettét több ok vezérli: címlapsztorit tálalni, példányszámot növelni, szenzációt szétkürtölni és félelmet kelteni.
Állítja egy emberről, hogy élete(ke)t olt ki , akinek az a hivatása (nem foglalkozása, és nem szakmája), hogy óvja és védje az élőt, az életet egy intézményben, melynek neve kórház, és nem koncentrációs tábor.
Ápolóról beszélünk, aki ápolja a testet, gyógyítja a lelket, vigasztalja a vigasztalhatatlant, és oly' sokszor hallja az utolsó légvételt, és fogja a görcsösen levegőt markoló kezet. Végigszenvedi a haláltusát, kicsit ő is belehal, és másnap a kelő nappal újraéled, mert más kapkod segítő keze felé. És, ő, az ápoló, a nővér - akit ugyan megaláztak, jelzővel illettek - nem fordíthat hátat, mert akkor ki maradna a gyógyulni vágyó és a menthetetlen mellett.
A család hivatkozhat gyenge idegrendszerre, laikusságra, elfoglaltságra. Valljuk be őszintén: nem tudunk emberhez méltó módon sem élni, sem beszélni, akkor hogyan tudnánk emberhez méltó módon meghalni, és búcsúztatni.
Nem tudunk, mert félünk, de ha félünk, akkor ne bántsuk azokat a sértő szó fegyverével, akik megteszik helyettünk a mi végső feladatunkat. Mert mi sem bántunk senkit a fegyverként sértő kérdéssel: Ön hol volt, amikor itt, a haldokló mellett lett volna a helye?
