Fürdetés után, hullafáradtan, cigizés közben, egy borongós hajnalon három nővér hangosan vitázik a nővérszobában:

Juli: - Hát erről beszéltem. Neked például van bármilyen túlélési terv a fejedben, hogy hogyan kell kibírnunk ezt az áldatlan helyzetet?

Kriszti: - Nos? Mi az ötleted? Hogyan tudunk megélni a fizetésünkből?

Judit: - Hú, de nagyra vagy az okosságoddal. Eddig csak bőgni láttunk a fizetésnapokon. Fel akartad vágni az ereidet. Sírtál, siránkoztál, most meg odavagy a túlzott pozitivitásoddal. Attól, hogy elolvastál egy-két könyvet, a nagy Titkot (nagyon gúnyosan), amit Julitól, ettől a kívülállótól, egyenesen felbujtótól kaptál, még nem tudsz több kenyeret venni. (megvetéssel, szinte támadólag néz Julira) Ugyanúgy felkopik az állad, mint nekem.
Én bezzeg megtanultam a leckét. A spórolás az egyetlen megoldás az életemre. Két év választ el a nyugdíjtól. Világéletemben kórházi ápolónő voltam. Egyedül élek. És, higgyétek el jobb így nekem. Se férj, se gyerek.
Múltkor is vettem egy kis tálcányi csirkeszárnyat. A hegyéből főztem húslevest, a duplacsontos részéből isteni pörköltet, a combocskákat pedig megsütöttem fokhagymásan. Egy hétig ezt ettem.

Kriszti: - Gratulálok! (gúnyosan). Veled nem is érdemes beszélni a változásról, a kitörési lehetőségekről, a tanulásról, sztrájkról meg pláne nem. Neked jó ez a langyos, sőt a hideg posvány is.

Tényleg itt tartunk?

Tényleg itt tartunk!