Azt írtam egy korábbi dühös pillanatomban, hogy január elsejétől új életet kezdek, lefokoztatom magam, és diplomás (segéd)ápoló leszek.
Sikerült. Valóban új életet kezdek. No, nem teljesen úgy, ahogy elképzeltem.
A karácsonyfa alá kaptam egy ajándékot a munkahelyemtől, a kórháztól, ahol dolgozom.
Nem a pulykapénzre és nem is a kozmetikai ajándékutalványra gondolok. Két év munkája, amit befektettem, most hozta meg a gyümölcsét.
A barátnőm és a húgom szinte kórusban szólított fel az ön-ünneplésre. Nyomatékosan felszólítottak arra, hogy álljak be a tükörbe, húzzam ki magam, nézzek mélyen annak a vörös nőszemélynek a szemébe, aki rám mosolyog és látványosan veregessem meg a vállát, mert igenis jár nekem egy kis dícséret.
Miért is?
Azért, mert önerőből lettem vezető? Azért mert, tanultam? Azért, mert három suli tananyagát ötvözöm? Azért, mert a szabadidőmben szakmai cikkeket írogatok?
Szerintük igen, de csak én tudom az igazságot.
Az öndícséret azért jár, mert minden akadályozó tényező ellenére sikerült életre keltenem egy mesét. A rút kiskacsa felröpült a tyúkudvarból. 
És, miért tud szárnyalni? Mert süket.
Süket voltam a bántó, lekicsinylő, bátorságszipolyozó mondatokra.
- Teljesen h...e a szakmához!
- Csak akkor maradhatsz itt, ha nekem megfelelsz!
- Úgyse vesznek fel a főiskolára!
- Nem érdemled meg, hogy főiskolára járj!
- Nem kötelező itt dolgozni!
- Örülj, hogy felvettelek!
- Meghosszabbítalak még egy hónapra.
- Miért írtam 11 éjszakát erre a hónapra? Csak!
Nem baj, hogy nem értitek, amiről most írok. Hosszú és felesleges lenne elmesélnem a pályafutásomat, a hullámvölgyeket és-hegyeket.
Csupán két üzenete van ennek a bejegyzésnek:
1. Legyenek álmaid, törekedj arra, hogy fejlődj!
2. Ne hagyd magad eltántorítani a céljaidtól senki által!
A kijelentéseink bumerángként visszatérnek hozzánk.
Új életet kezdek, mondtam. Igen. Osztályvezető főnővér leszek.
Megünnepeltük a rút kiskacsa röptét, gyertyafénynél koccintottunk a barátnőmmel az egészségére.
ui.: Végre a saját ágyamban alhatok minden éjjel. :-)))
