Nincs azzal semmi probléma, hogy az időnket pénzre váltjuk, azaz eladjuk az időnket pénzért, mint alkalmazottak. Csupán az nem mindegy, hogy mennyi időt, és mennyi pénzért. Az átváltás mértéke vált mérhetetlenné lassan.
A egyik tényező a pénz. Igazság szerint nehezen találok szavakat. Egységnyi időre, mondjuk egy órára vetítve a fizetésünk még gyászosabb, mint összességében, a fizetési papíron. Éhbérért dolgozunk. De ezzel nem csak minket néznek le, hanem a beteget, aki az ágyban fekszik. Nincs értéke az emberi életnek. Az élő életnek, és kihunyni készülőnek sem.
Vegyük a másikat, az időt. Nagy Feró óta tudjuk, hogy "8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás" lenne az ideális.
Már a szocializmusban sem működött a képlet.
Ügyes matekosok azonnal rájönnek a turpisságra, hogy egy hosszú hónapot figyelembe véve egy alkalmazott (hivatalosan) 176 órát dolgozik, nem hivatalosan pedig annyit, amennyit (ki)bír.
Nézzünk például egy átlagos, tipikus, kórházi (sokan magukra fognak ismerni) osztályon dolgozó nővért. Elmesélem a beosztásának a lényegét,hogy legyen elképzelése a kikerekedett szemmel érdeklődő laikusnak, hogy miért ne csodálkozzon, és kérdezze újra és újra az ápolónőtől: - Maga nővérke haza sem megy, nincsen magának családja?(Dehogy nincs, épp értük teszem, amit teszek.)
A nappalos műszak reggel héttől este hétig, az éjszakai este héttől reggel hétig tart.
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy reggel fél hétkor (tök sötét van még télen) frissen, üdén, ropogósra vasalt köpenyben, némi sminkkel, 2 kávé után 110/60-as vérnyomással megérkezik/beesik/bevonszolja magát/ a nappalos műszakot ellátó nővér harcra készen.
3/4 7-kor osztályátadás. Hétkor az éjszakás haza vánszorog. Már, ha leváltják, mert (ez írott és íratlan törvény), ha nem érkezik meg a váltótársa, akkor MARAD 12 órányi munka után, és dolgozik, amíg nem találnak beugrót helyette.
Este a nővérke dagadt visszerekkel, fájó derékkal, elkenődött sminkkel, gyűrötten ő is és a ruhája is várják a megváltó váltást. Hátha nem akad el a hókotró, és időben előkerül a kolléganő, hogy megszabadulhasson koszos munkaruhájától, amin rajta a beteg, néha a saját vére, és nem sorolom, hogy hány fajta fertőző váladéka, ami ráragad 12 óra alatt. (volt már magzatvíz a fülemben és a köldökömben is, no nem az anyám hasára gondoltam per pillanat)
A hónapok hosszától függ a műszakok száma (13-15). Ugyan, utazással kevesebb idő megy el, a kuszaság zavarba ejtő. Egy matematika zseni is nehezen fedezne fel bármilyen logikát, ésszerűséget, mintát, illetve rendszert abban a förtelmes beosztásban.
Igen, és akkor mi van? Ismerem a problémát. Én is műszak szerint, össze-vissza dolgozom. Se ünnep, se hétvége. Vasutas, pék, sofőr, rendőr, tűzoltó, stb. vagyok.
Milyen szépek és férfiasak ezek a szakmák. Mi pedig nők vagyunk, lennénk, maradnánk (leginkább).
Családanyák, feleségek, barátnők, szeretők, és elegünk van abból, hogy a bölcsődei gondozónőnek adta tévedésből a gyerek anyák napján a virágot, múltkor "véletlenül" a nagyit, anyunak szólította, és csak akkor látom, ha kiveszem a fényképét az üres pénztárcámból.
Kiveszem az egyetlen gyűrött BKV-jegyet, szorongatom a kezemben, és bizakodom abban, hogy az ellenőr utálja a telet, és téli álmot alszik. Ránézek a porontyom helyes kis képére, és szeretet tölti meg a szívemet. Érte teszem. Zötykölődöm a másodállásomba. Tíz éve vagyok állandó éjszakás a kórházban, nappal pedig takarítok és főzök egy idős házaspárra.
Nyolc éve. Párhuzamosan. Néha elszundikálok. Hol ülve, hol állva, már nem tudom melyik a nappal és melyik az éjszaka.
Megsimogatom a fényképet. Mellécsúsztatom az épségben maradt jegyet, és loholok.
Meghallom az egyik dzsipből a "nemzet csótányát" üvölteni: 8 óra munka, 8 óra...
Megszaporázom a lépteimet, hogy ne halljam a folytatást.
Ui: ugye senki se akarja elhitetni velem, hogy az emancipációt nőnemű lény vívta ki. Itt valami sántít. Beetettek bennünket. Én igenis kavargatni akarom a paprikás krumplit otthon.
